Fiat Aviazione gyártotta a CR.32 leváltására, az Olasz Légierő (Regia Aeronautica) részére, melyet a második világháborút megelőzően hadrendbe állítottak. A Fiat Aviazione turini gyárában gyártották, melyet több ország is rendszeresített: kis darabszámban Belgium, Svédország és Magyarország légiereje. Több mint 1800 darab épült, mellyel a legnagyobb példányszámban gyártott, a világháborúban bevetett olasz repülőgéppé vált. Az utolsó Fiat-kétfedelű volt, amely frontszolgálatba is lépett. A RAF hírszerző szolgálata (RAF Intelligence) dicsérte manőverező képességét és sérülésállóságát: „the plane was immensely strong”.

A típus alapjait a Fiat CR.30-as sorozattal fektették le még 1932-ben. Egy némileg módosított sárkányszerkezetet soros (CR.33), majd csillagmotorokkal szereltek fel (CR.40 és CR.41). A repülőkísérletek során alakult ki a CR.42 végleges szárnyelrendezése és térrácsos vázszerkezete, melyre egy turbófeltöltővel segített A.74R1C.38 típusú léghűtéses, tizennégy hengeres, kétkoszorús csillagmotort szereltek fel, amely az amerikai Pratt & Whitney R–1830-ason alapult. A motor egy szintén amerikai licenc alapján gyártott háromtollú légcsavart forgatott meg (Fiat–Hamilton Standard 3D.41–1), átmérője 2,9 méter volt. A fémvázas szárnyak könnyű acél és dúralumínium ötvözetű elemekből álltak, a borítás vászon lett.

438 km/h-s sebességet ért el 5300 méteren és 342 km/h-t földközelben. Emelkedőképessége korszerű volt (11,9 m/s), 1000 méterre 1 perc 25 másodperc alatt, 6000 méterre 7 perc 20 másodperc. A felszálláshoz 210 méter, a leszálláshoz pedig 340 méter úthosszt igényelt.

1938. február 10-én a légügyi miniszter (Ministero dell'Aeronautica) megrendelt két-két prototípust a CR.40, CR.41 és CR.42 változatokból. A tesztelési sorozat befejezését követően a CR.42 lett kiválasztva a sorozatgyártásra. Sebessége nem volt elegendő, de fordulékonysága, illetve alacsony sebességnél is stabilan repülhető mivolta miatt kedvelték a pilóták. Erős sárkányszerkezete ellenállónak bizonyult ellenfeleinek a második világháború korai szakaszában. A Spitfire sebesség- és tűzerőfölényében rendre alulmaradtak, a típus gyakorlatilag elavulttá vált 1941-től. A háború további szakaszaiban alacsonytámadó és éjszakai vadász feladatköröket kaptak.

1942 végén leállították a gyártását. A típus szerkezete csővázas, térhálós rácsostartó, a rúdelemek ötvözött acélcsövekből készültek, a keresztbordák acéllemez idomok. Duplaszárnyas, az alsó szárny kisebb fesztávolságú mint a felső (ez az ún. sesquiplane azaz a „másfélfedelű” elrendezés), mindkettő acél vázanyagú, vászon borítású, akár csak a törzs. A csillagmotor a törzsszerkezethez ferde dúcokkal támaszkodik, burkolata NACA-áramvonalazó burkolat, légcsavarja acél. A motor mögé acél tűzfalat építettek be, a kabinbelső a kornak megfelelő elrendezésű, nyitott kabintetővel. Ez utóbbi később korlátozta a csúcsmagasságot és az éghajlati és időjárási viszonyokra is komolyabban kellett figyelni üzemeltetése során (pl. tél, eső és porviharok). Futóműve mereven lett rögzítve a törzsszerkezet rácspontjaihoz, a futókerekeket áramvonalazó burkolattal látták el. Mozgékonyságát a nagyon alacsony szárnyterhelésnek köszönheti, harcászati képességeit pedig erősebb beépített fegyverzettel és rádióberendezésekkel növelték. A támadó változatokat helyenként páncélozták is. A beépített fegyverzet a motor fölött került elhelyezésre, a két géppuska a légcsavarkörön belül tüzelt. A világháború középső szakaszától az alsószárny alá függeszthető géppuskakonténereket is alkalmaztak.

Forrás: wikipedia