Az Il–2 Sturmovik (oroszul: Ил–2, Sturmovik = Rohamozó) Szergej Iljusin (OKB) vezetése alatt álló Központi Tervezőirodában (CKB) fejlesztették ki az 1930-as évek második felében. Első prototípusa BS–2 típusjellel (gyári jelzése: CKB–55) 1939. október 2-án emelkedett először a levegőbe Vlagyimir Kokkinaki berepülőpilótával a fedélzetén. Továbbfejlesztett változata az 1944-ben megjelent Il–10.

Változatok

Az Il–2-es kifejlesztésére Sztálin utasítására írtak ki pályázatot Ivanov névvel. A cél olyan repülőgép volt, ami gyorsabb és fordulékonyabb, mint egy nehézbombázó, de több fegyverzet hordozására képes, mint egy vadászgép. Egyszerű, olcsó és nagy mennyiségben gyártható. A pályázat neve: Ivanov, éppen erre utalt: "A repülőgép legyen annyira egyszerűen előállítható, hogy annyi példányban készüljön, mint ahány Ivanov él az országban!" A gépet a Szu–2 csatarepülőgép leváltására, valamint a Ju 87 zuhanóbombázó megfelelőjének szánták. A pályázaton Iljusin terve kapott támogatást. A CKB–55 nevű prototípusa már 1939-ben levegőbe emelkedhetett.

Erős páncélzata miatt a gép nehéz volt, és az 1350 LE-s Mikulin AM–35-ös motor nem volt elég erős, lassú, nehézkes mozgású lett, hatótávolsága csekély volt, mégis elnyerte Sztálin tetszését. Az eredmények őt igazolták. Az időközben több módosításon átesett repülőgép lett a második világháború legnagyobb darabszámban előállított harci repülőgépe, összesen kb. 35 000 db készült, több mint tíz féle változatban 1945-ig. Sorozatgyártását a kujbisevi 1. sz. és a 18. sz. Állami Repülőgépgyár (GAZ–1 és GAZ–18) végezte.

Az első sorozatgyártású gép 1941-ben készült el. A prototípushoz képest több módosítást végeztek rajta. A pilóta mögött megszüntették a lövész helyét, oda üzemanyagtartályt szereltek, a kisebb tömeg és a nagyobb hatótávolság érdekében. Kicserélték a motort, a régi AM–35-ös helyett a modernebb, 1302 kW-os (1770 LE) Mikulin AM–38F, V12 hengerelrendezésű motort építették be.

A gép fegyverzete 2 db 20 mm-es SVAK gépágyú és 2 db 7,9 mm-es SKASZ géppuska a szárnyakba beépítve, illetve max. 500 kg bombát, vagy földi célok elleni nem-irányított rakétát hordozhatott. Ez a típus ütőképesnek bizonyult a harcokban, de a német Bf 109-es vadászrepülőgépek számára sebezhetőnek bizonyult. A vastag páncélzat sok pilóta életét mentette meg, a német pilóták mégis hamar felismerték a gép gyengéit. A „rés” az olajhűtő volt a gép hasa alatt. A gépet továbbfejlesztették, vastagabb páncélt kapott a pilóta háta, és nagyobb űrméretű (előbb 23, majd 24 mm-es) gépágyúk kerültek beépítésre.

Harci alkalmazás

Az Il–2-est elsősorban a szárazföldi, mozgó célpontok ellen alkalmazták, de a háború későbbi éveiben nagyobb bombázások előkészítésében is használták. Általában kis magasságban (80–200 m) vetették be, és utazómagassága is ritkán haladta meg az 500–600 m-t. Az alacsony repülési magasságra azért volt szüksége, hogy egyrészt a földközelben védve legyen a gyorsan, de kis magasságon manőverezni nem tudó ellenséges vadászrepülőgépektől, másrészt fedélzeti fegyvereit hatékonyabban használhatta. Az egyre nagyobb sebességű és erősebb páncélzatú harckocsik ellen a nem-irányított gravitációs légibombák már nem voltak elég pontosnak és hatékonynak. Velük ellentétben a nagy kaliberű gépágyúkból leadott tűz képes volt megsemmisíteni a mozgó és védett célpontokat is.

Az Il–2-est hamar megkedvelték, repülő tanknak, Iljusának vagy Repülő katonának becézték, míg a németeknél babonás félelem övezte, ők Vas Gusztávnak, Repülő pestisnek nevezték.

Az Il–2 volt a Szovjetek legnagyobb veszteségeket szenvedett repülőgéptípusa.A vadászrepülőgépek könnyű prédája volt. (A Magyar Királyi Honvéd Légierő több pilótájának győzelmi listáját is gazdagították Il–2-esek lelövései). Összesen több mint 14 000 gép pusztult el a harcok során. A pilótáknál is nagyobb veszteségeket szenvedtek a gép lövészei. A statisztikák szerint egy Il–2-es gép a lelövéséig 6–7 fedélzeti lövészt fogyasztott el. A lövész kabinja nem rendelkezett páncélzattal, hátulról nyitott volt, teljesen ki voltak szolgáltatva a hátulról támadó vadászoknak. Mivel a gép repülése igen nagy áldozatokkal járt a hajózószemélyzet részéről, ezért egy Il–2 pilótája, vagy lövésze általában már 10 sikeres bevetés után megkaphatta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

A típust a háború után gyorsan kivonták, helyét az Il–10 vette át. A megmaradt példányok ma a múzeumok féltve őrzött kincsei. Roncsok a mai napig kerülnek elő, melyek az erős páncélváz miatt jobb állapotban maradtak fenn, mint a többi, általában fából vagy vászonból készült szovjet repülőgép.

Háború után

Magyarországon több roncsot is találtak. Egy Balatonból kiemelt Il–2M3 maradványai Szolnokon, a Magyar Repüléstörténeti Múzeumban tekinthetők meg. 2011. augusztus 8-án egy Kömlőd melletti szántóföldön találtak roncsokat. 2013.09.04 Egy szovjet-orosz Iljusin Il-2-es csatarepülőgép roncsait és feltehetően pilótájának földi maradványait tárták fel a Fejér megyei Seregélyeshez közeli Pálinkaházpusztán

Az Il–2-es napjainkban egy repülőgép-szimulátor szoftverről is ismert, amely „IL-2 Sturmovik” néven jelent meg és már számos folytatása készült, jelentős sikert aratva.

Forrás: Wikipedia