A leghosszabb ideig gyártott brit repülőgép az Avro Anson volt. 1934 és 1952 között 8138 db (más források szerint 11020) készült, több, mint 20 országban repültek. Története: 1933-ban az Imperial Airways új típust rendelt. 4 utast 676 km-re kellett szállítania 209km/h sebességgel. Minimális sebessége 97km/h volt és egy motorral tartotta a 610 méter magasságot. Roy Chadwick csapata tervezte az Avro 652-est.
Modern vonalakat, alsószárnyas vegyes fa/fém konstrukció, behúzható futómű, részben vászonborítás, két Armstrong Siddeley Cheetah-V csillagmotor. Üres tömeg 3470 kg. Az első gép 1935 januárjában szállt fel. A típusbizonyítványt márciusban kapták. Két gép 1938-ig repült az Imperial Airways-nél, majd átadták őket az Air Service Training számára, navigációs képzésre. 1934-ben a légierő kétmotoros gépeket akart partvédelmi feladatokra, felderítésre. Az Avro egy hónap alatt módosította a 652-est, a Type 652A-ra. Fél évük volt, hogy elkészítsék. A Type 652A egy Armstrong Whitworth felső lövésztornyot kapott egy Lewis géppuskával. Első repülés 1935 március 24-én volt, ezután módosítottak a farokrészen és a magassági kormányon. Gosportban tesztelték. Az Avro 652A Anson 1936 március 6-án állt szolgálatba a manstoni 48. RAF századnál. 1942-ig frontszolgálatban volt 21 egységnél. Az Anson Mk.I. egy mereven beépített Vickers géppuskát kapott a törzs bal oldalán. A lövésztoronyban egy Lewis géppuska volt. A törzs alatt két 100 fontos, a szárnyak alatt 8 db 20 fontos bombát vihetett. Az 500. század Detlingben két 7,62 mm Vickers "G" géppuskát szerelt a kabin két oldalára. Később egy 20 mm-es ágyút raktak a kabinba, ami a padlón vágott lyukon tüzelt lefelé. Ez hatékony volt az U-bootok ellen.
A század egyik gépét egyszer három Bf-109 támadta meg. A kétmotoros kettőt lőtt le, egyet a toronylövész, a másikat a pilóta a mereven beépített géppuskával.
A háború kitöréséig ezer gép készült. Sok kiképző változat volt, navigátorok, lövészek, megfigyelők, pilóták részére. 1938-ban az Anson lett az egyik alapvető kiképzőgép. A sárkányok Nagy Britanniában készültek. Kanadai változat Mk.III és Mk.IV néven ismert. Sok MkIII-ast hidraulikus fékszárnyakkal és futóművekkel szereltek. Az angol Ansonokon kézzel működtetett futómű volt, 140-szer kellett átfordítani a kart, mire rögzített helyzetbe került. A korai gépeket gyakran kiengedett futóval repülték. 223 példány után az egész gyártást kanadába tették. Az első kanadai változat az Anson Mk.II volt, Jacobs motorokkal, bombacélzó nélkül, fedett rétegeltlemez borítású orral és hidraulikus rendszerekkel. A rétegeltlemez borítást később az egész törzsön használták, az "üvegház" kabint felváltották kerek ablakokkal. Az ilyen MK.V változatból 1050 db készült. Európában is készültek változatok. Az Mk.X megerősített padlóval teherszállító lett. A motorburkolatot a minden hengernél "púpos" helyett egyszerűbb sima váltotta fel. Az ingázó pilóták hazaszállítására is használták. A MK.XI és Mk.XII magasabb kabinjai jobbak voltak utasszállításra. A törzs két oldalán három, nagy, négyszögletes ablak volt. Beépítették a hidraulikus rendszert is. Később az Mk.XII-esek teljesen fém szárnyat kaptak. Mindkét változatból készült sebesültszállító is. Újraindult a civil légiközlekedés. Az Avro módosított egy Mk.XI-est, öt kerek ablakkal a törzs oldalain. A Railway Air Services belső útvonalakon használta. Ez a RAF-nál is repült Anson C.19 jelzéssel. 264 gépet készítettek 1945 és 1947 között. Ebből 20-at Mk.XII-essé alakítottak, fém szárnyakkal. Rendészeti változat is készült az afgán légierő számára (Mk.18), ők 1972-ig repülték. Ebből rendelt India is a közforgalmi pilóták képzéséhez. A fémszárnyú (Series2) Anson 19-ből fejlesztették az Anson T.20-ast, amit Dél-Rodézia kapott kiképző célokra. Ezt üvegorral és 16 bombafüggesztővel látták el. Az új T.21-est 1952-ig gyártották, volt navigációs és rádiós oktató változat is, a T.22-es. RAF szolgálatban álló utolsó hat Anson Bovingtonban repült, 1968-ban. Civil kézben mai napig látni repülőképes példányokat. |
