| Címkép: James „Jimmy” Doolittle és a repülőszemélyzet a USS Hornet fedélzetén | Forrás: Military Times |
|
|
|
|
| James „Jimmy” Doolittle és 16 gépe |
| A háború egyik legismertebb és legikonikusabb története a lehető legnagyobb részletességgel, |
| amerikai és japán történészek, kutatók adatainak, illetve a résztvevők visszaemlékezéseinek felhasználásával. |
| A 16 gép története egyenként. |
|
| Japán 1941. december 7-én rajtaütésszerű támadást intézett az USA csendes-óceáni haditengerészeti támaszpontja, Pearl Harbor ellen. Az amerikai nép ezt nagyon súlyos csapásként élte meg, muszáj volt valahogy visszavágni a japánoknak. Ekkor merült fel az ötlet, hogy a szigetország „szívébe”, Tokió fölé kéne berepülni, és ott a lehető legnagyobb kárt okozni. |
| 1942 januárjában az amerikai haditengerészet kapitánya, Francis S. Low felkereste Ernest King adminisztrátort azzal az ötlettel, hogy az amerikai hadsereg légierejének bombázóit indítsák el egy repülőgép-hordozó fedélzetéről. King stábja tájékoztatta az amerikai hadsereg légierejének parancsnokát, Henry („Hap”) Arnoldot, és Arnold jóváhagyásával a „Special Aviation Project No. 1” a hadsereg és a haditengerészet közös hadműveletévé vált. |
| A terv kidolgozásával James „Jimmy” Doolittle alezredest bízták meg, és ezért kapta az akció a "Doolittle Raid" nevet. A helyzet komplikált volt, hisz a hadsereg még nem rendelkezett nagy hatótávolságú bombázókkal, a japán légtér pedig még mindig meghódítatlan terület volt, és komoly erőkkel védték. |
| A terv heteken belül megszületett. Mind Doolittle, mind Low egyetértett abban, hogy az egyetlen szóba jöhető gép a B-25 lesz. 1942. február 3-án Doolittle és Low bizonyították a megvalósíthatóságot, amikor két B-25 Mitchell bombázót indítottak USS Hornet hordozó fedélzetéről Norfolk partjainál. A küldetés gépeit és személyzetét a 17. bombázócsoportból választották ki. Elhatározták, hogy a küldetést rendkívül alacsony magasságban repülik, de a bombázáshoz 4-500 méterre emelkednek. Mivel a B-25-ös Norden típusú bombacélzója alacsony magasságban nem volt különösen hatékony, C. Ross Greening százados, a küldetés egyik pilótája egy egyszerű javaslatot dolgozott ki. Az alacsony anyagköltség miatt „20 centes irányzéknak” nevezett célzóberendezés is lényegesen kisebb és könnyebb volt, mint a Norden, ami fontos szempont az üzemanyag-takarékosság miatt. A célzóberendezés hivatalosan a "Mark Twain" nevet kapta. |
| A haditengerészet a tökéletes hajót adta a támadáshoz – a USS Hornetet, Amerika legújabb hordozóját. A tokiói támadás lenne a 32 millió dolláros hajó első harci küldetése. A Hornethez USS Nashville és USS Vincennes cirkálók, a USS Cimarron ellátóhajó csatlakozott, négy rombolóval. A flottilla gyűjtőneve a Task Force 18 lett. A Task Force 18 találkozott a USS Enterprise hordozóval és William („Bull”) Halsey 16-os hajókülönítményével. Mivel Halsey rangban megelőzte a Hornet kapitányát, Marc Mitscher kapitányt, ő kapja meg az irányítást. A Hornet viszi B-25-ösöket, a légi járőrözést és felderítést az Enterprise gépei végzik. |
| A terv szerint a Hornetről felszállva 16 B-25 bombázó támadná Tokiót, Jokohamát, Nagoját, Kanagavát, Kobe-t és Osakát. 15 gép, plusz Doolittle gépe. a 15 gépet 5 háromgépes rajra szedték szét. Minden egyes raj egy adott célpontra volt beosztva. A megközelítést 80 km széles frontra osztották el. Ezzel azt a benyomást keltik, hogy több repülőgép vesz részt a rajtaütésben, mint amennyit ténylegesen használnak, így megtéveszthetik a japán légvédelemet. A támadás után a gépek kínai nacionalisták által ellenőrzött régióiba repülnének. |
| Az öt támadási körzet elosztása: |
| 1 |
Tokió északi részét Travis Hoover hadnagy vezette raj támadja. |
| 2 |
Tokió belvárosát David M. Jones százados gépei támadják. |
| 3 |
Tokió déli részét és a Tokiói-öböl középső részét Edwin J. York százados raja támadja. |
| 4 |
Yokohamát és a Yokosuka haditengerészeti bázisát C. Ross Greening százados gépei támadják. |
| 5 |
Nagoya, Osaka és Kōbe ipari célpontjaira Donald Gregory Smith vezette gépeit. |
| - |
Doolittle vezérgépe Tokió központját veszi célba. |
| Tokióban 10-ből egy japán élt. Lakossága közel hétmillió volt, így Japán fővárosa a világ harmadik legnagyobb városa London és New York után. Egyes területeken a népsűrűség meghaladta a 100 000-et négyzetmérföldenként, a gyárak, otthonok és üzletek összekeveredtek. A kereskedelmi műhelyek gyakran magánlakásként működtek, még az ipari besorolású területeken is. |
| A küldetés repülőgépeit és önkéntes személyzetét a 17. bombázócsoportból választották ki. Miközben a térképeket tanulmányozták, Doolittle 79 pilótáját, navigátorát és bombázóját tájékoztatta, hogy csak törvényes katonai célpontokat támadhatnak. |
| – A legénységet többször is figyelmeztettük, hogy kerüljenek minden olyan helyzetet, amely a japánok számára alapot adhatna arra, hogy azt mondhassák, hogy válogatás nélkül bombázunk mindent" – mondta Doolittle. – Konkrétan azt mondtuk nekik, hogy maradjanak távol kórházaktól, iskoláktól, múzeumoktól és minden mástól, ami nem katonai célpont. De erre garancia nincs. Elég lehetetlen bombázni egy olyan katonai objektumot, amelynek közelében polgári lakóházak vannak, anélkül, hogy ezeket ne károsítanák. Ez a háború veszélye." |
 |
| A Hornet hírszerző tisztje, Stephen Jurika Jr. igen felkészült ember volt. Kobe egyetemén és Sanghajban is tanult, beszélt filippínóul, spanyolul, japánul és kínaiul. Elmondta a támadás résztvevőinek mire számíthatnak, és hogyan kérhetnek segítséget, ha Kínában leszállnak. Elmondta még, hogy a Szovjetunióval tárgyalásokat folytattak egy esetleges ottani kényszerleszállás engedélyezése miatt, de ezek eredménytelenek voltak, mert Sztálin 1941 áprilisában semlegességi egyezményt írt alá Japánnal. Vlagyivosztok mintegy 600 mérföldre volt Japántól, míg Kína partjai ennek a duplája, így Oroszország együttműködése leegyszerűsítette volna a dolgokat. Sztálin viszont nem volt abban a helyzetben, hogy provokálja Japánt…” Jurika információi később aranyat értek. |
|
| Doolittle céltérképeket rendelt a térség vas-, acél- és alumíniumiparáról, valamint repülőgépgyárairól, hajógyárairól és olajfinomítóiról. Doolittle: "... navigátoraink jól képzettek, de nagyon kevés gyakorlati tapasztalattal rendelkeztek. A nyílt tengeren légi navigációs gyakorlatokat tartottunk a Hornet navigációs tisztjének felügyeletével. Sikeres volt. Egyébként az általunk használt térképek félrevezetőek voltak, mert a partvonal igen elnagyoltan volt csak jelezve. Navigációs táblázataink a részletek tekintetében megbízhatatlannak bizonyultak. Kaptunk egy japán haditengerészeti légi térképet is, de később kiderült, a térkép domborzati ábrázolása pontatlan volt, ez sem könnyítette meg a dolgunkat." |
| A japán főszigetek közelébe el kellett jutni. A haditengerészet a USS Hornet repülőgép-hordozót biztosította az akcióhoz. |
|
| A legnehezebb feladatnak a felszállás ígérkezett, hiszen a fedélzetből kb. 150 métert használhattak. A felkészülési idő alatt rengeteget gyakorolták ezt a manővert a szárazföldön, ahol egy a kifutópályára festett vonal jelezte a fedélzet végét. Ahhoz, hogy a feladatot sikeresen végre tudják hajtani, amennyire csak lehetett, le kellett csökkenteni a gépek tömegét. Még a géppuskákat is kiszerelték, helyükre feketére festett seprűnyeleket tettek. "Ennek a trükknek a hatékonyságát jelezte, hogy egyetlen repülõgépet sem támadtak meg közvetlenül hátulról, az oldalirányú támadások pedig nehezebbek voltak a támadó számára." (Idézet: Doolittle's Report on Japanese Raid, War Department Headquarters of the Army Air Forces Washington, 1942. július 9.) A gépek új, könnyebb légcsavarlapátokat kaptak. Minden repülőgépre jégmentesítőt szereltek. Noha ezek némileg csökkentették az utazósebességet, szükségesek voltak, mert nem sokkal a küldetés előtt döntötték el, hogy Vlagyivosztok lehetséges leszállóhely, ha túl kevés az üzemanyag. Ha Kelet-Kína lenne a végállomás, alacsonyabban nem lehetett jégre számítani, de a Vlagyivosztokba vezető északi útvonalon továbbra is jegesedési viszonyok uralkodtak. Rádió csak Doolittle parancsnoki gépében volt, de fontos volt, hogy a támadás közben a gépek együtt maradjanak és a navigáció a lehető legpontosabb legyen. Mindenki tudta, hogy a visszatéréshez nem lesz elegendő üzemanyaguk. |
|
 |
| B-25-ösök a Hornet fedélzetén felszállásra várva |
| 1942 márciusának utolsó hete elég nyugtalan volt a Sacramento Air Depotban, ahol a B-25-ösök utolsó módosításokon estek át, mielőtt a Japánba tartó Hornet fedélzetére rakták volna őket. Ez idő alatt „elsőbbségi”, „extra prioritású” és „bizalmas” telefonhívások özönlöttek mindenhová, amelyek arra késztették a sacramentói személyzetet, hogy szokatlan parancsokat kövessenek, és kérdések nélkül felkutassák a kritikus hiányzó berendezéseket. Egy március 26-án Sacramentóba küldött távirat szerint Doolittle ezredes kéréseinek „...magyarázat nélkül a legmagasabb prioritást kell adni”. |
| Mivel Sacramentóban senki sem ismerte a küldtés célját, a négy 500 font súlyú gyakorlóbombára vonatkozó kérés három különböző tisztnek három különböző raktárbázison két órás elfoglaltságot adott. Nem tudhatták, hogy a bombákra azért volt szükség, hogy teszteljék, a repülőgép bombakioldó mechanizmusa az üzemanyagtartályok visszaszerelése után is működőképes maradt. |
| Az alábbi szó szerinti telefonos párbeszéd a Sacramento Air Depotban lévő Urbani őrnagy, a Hamiltoni légibázison szolgáló Cotton őrnagy és a Sacramento Municipal egyik tisztje, Kenzie ezredes között zajlott le. A beszélgetést akkor lejegyezték, de csak mostanában tették közzé. |
| Urbani : |
Egy 500 kilós gyakorlóbombát próbálok találni... |
| Cotton : |
500 kilós gyakorlóbomba? |
| Urbani : |
Van ott valami ilyesmi? |
| Cotton : |
A másik bázis hadianyagraktárának végében van egy, ami nagyjából úgy néz ki. Telefonon felvehetem a kapcsolatot a lőszeresekkel és értesíthetem önt. |
| Cotton : |
Lehet, hogy kint vannak ebédelni, de egy óra múlva visszahívom. |
| Urbani : |
Azonnal meg kell szereznünk azt a bombát. A Doolittle Projectnek szól, és nem akarnak sokáig várni rá. |
| Cotton : |
Ha megtalálom, azonnal visszahívom. Ha nem találok senkit, aki tudja, miről van szó és ki is adja, akkor ebéd után saját hatáskörben próbálok intézkedni. |
| Urbani : |
Rendben. Köszönöm. |
| Körülbelül 20 perccel később Urbani őrnagy felhívta a másik bázist a szükséges bombákért. Délután 12 óra 28 perc volt, amikor Urbani elmagyarázta Kenzie ezredesnek, hogy a Doolittle-nek szüksége van néhány gyakorlóbombára, „...hogy kipróbáljanak valamitlak…” |
| Urbani : |
Négy 500 kilós gyakorlóbomba kell. Legalább négy. Doolittle adta le az igényt. Meg tudná mondani hogy kaphatom meg őket? |
| Kenzie : |
Hová akarja őket? |
| Urbani : |
Azt akarom, hogy itt legyenek nálunk, a pályán. |
| Kenzie : |
Ott fent a mezőn, és szeretne négyet? |
| Kenzie : |
Amint tudom, elküldöm őket. Visszahívom, és megmondom, mikor érnek oda. |
| Urbani : |
Ma délután itt kell lenniük, ha jót akarnak tenni velünk. |
| Kenzie : |
Odavisszük őket, még ma, ha lehetséges... |
| Körülbelül 10 perccel később, 12:40-kor Kenzie visszahívta, és beszélt Urbani titkárával. |
| Kenzie : |
Most beszéltem Urbani őrnaggyal ezekről a bombákról. Tudod, miről van szó? |
| Titkár : |
Négy bombát kért Doolittle ezredes repüléséhez. |
| Kenzie : |
Milyen bombákat akart? |
| Titkár : |
500 kilós bombákat akar. Gyakorlóbombát, homokkal. Ennyi információval szolgálhatok. |
| Kenzie : |
Nincsenek 500 kilós gyakorlóbombáink, de vannak 100 kilós gyakorlóbombáink a Sacramento Municipalban. Vannak 500 kilós rombolóbombáink, melyeket töltet nélkül is elvihet. Megkérnéd, hogy hívjon fel, amint visszajön? |
| Titkár : |
Néhány perc múlva visszajön, és azonnal visszahívja. |
| Kenzie : |
Várok az ebéddel, amíg fel nem hív. |
| 14:01-kor Urbani felhívta Kenzie-t a Hamiltonban található gyakorlóbombák megszerzése miatt. Kenzie azt javasolta, hogy töltet nélkül használják a rombolóbombákat. |
| Urbani : |
Találtam két gyakorlóbombát a Hamilton Field Ordnance-nál. Azt mondták, öntől kell engedély, hogy megszerezzem őket. |
| Kenzie : |
Megszerezhetjük, de mi lenne, ha sacramentói 500 kilós rombolóbombákat használnák robbanótöltet nélkül, homokkal feltöltve? |
| Urbani : |
Nem tudom. Ezt Doolittle ezredes döntheti el, ők akarják az 500 kilós gyakorlóbombát. |
| Kenzie : |
Nincsenek gyakorlóbombáink. |
| Urbani : |
Mondtak valamit a régi típusról és az új típusról. Azt mondták, hogy két különböző típusú bomba van. |
| Kenzie : |
Nincsenek gyakorlóbombáink. |
| Urbani : |
Azoknak a rombolóbombáknak a városi repülőtéren kell lenniük, igaz? |
| Kenzie : |
Igen, itt vannak kéznél. |
| Urbani : |
Rendben. Beszélek nekik erről. Két gyakorlóbomba van a Hamilton Fielden, és a rombolók nálatok. Jelentkezni fogok. |
| Kenzie : |
Nem tudok arról, hogy ott vannak-e azok a gyakorlóbombák; erről nincs feljegyzésünk, de tudom, hogy van olyan, amit "kiképzőbombának" hívunk. |
| Urbani : |
Ez az, egy kiképzőbomba. Erről beszéltek, amikor mondták, hogy kétféle típus van. |
| Kenzie : |
De van különbség. A gyakorlóbombát ledobjuk a levegőből, a kiképzőbomba pedig szigorúan földi gyakorlásra való, a bomba a be- és kirakodására. |
| Miután 45 perccel később végre kiderült, hogy Doolittle méretre és formára az 500 kilósokkal azonos bombákat akart, Urbani a kiképzőbombák mellett döntött. 14:45 volt, amikor Urbani ismét felhívta Kenzie-t. |
| Urbani : |
Kölcsön kell vennünk azt a két kiképzőbombát. Ha engedélyezi, azonnal küldök egy teherautót. |
| Kenzie : |
Ne küldjön teherautót. Sokkal gyorsabban eljuttathatjuk, ha mi tesszük fel egy teherautóra, és felküldjük. |
| Urbani : |
Jó lesz. Akkor adhatunk egy rakás árut önöknek visszafelé. Ma délután megjön? |
| Kenzie : |
Majd felveszem önnel a kapcsolatot, amikor megérkeznek a pályára. |
| Urbani : |
Most el kell mennem, de figyelünk. Köszönöm, Uram. |
| Urbani beszélgetése a „kérdések nélküli” parancsok teljesítésének nehézségire utal. Urbani persze tudatában volt annak, hogy egy akcióban megfelelően működő bombakioldó mechanizmusra van szükség. Még akkor is, ha nem tudja milyen akcióról van szó. |
| III. |
|
Hypo Station, RI egység, USS Enterprise |
| A Task Force 16 nem kapott kiemelt támogatást a hawaii Hypo Station-től (haditengerészeti rejtjelfejtő egység), mert ebben az időben a Csendes-óceán délnyugati részén, valamint az Új-Guinea és más, a Korall-tengerhez közeli szigetek elleni japán offenzívákon volt a hangsúly. A Hypo-nak korlátozott volt a technológia- és a munkaerő által elfogható jelek mennyisége. Nem volt elegendő embere és eszköze ahhoz, hogy lehallgassa a Japán Haditengerészet által használt összes frekvenciát. Ennek ellenére egy ötfős Reconnaissance Intercept (Felderítő és rádiójel-elfogó [lehallgató]) egységet elküldött a USS Enterprise fedélzetére, de munkájukhoz a hajó rádiótechnikáját kellett igénybe venniük. |
| Az elfogó (rádiólehallgató, rejtjelfejtő) egység névsora: |
| |
Gilven M. Slonim hadnagy, nyelvi tiszt |
| |
Howard Cain, RM1C, elfogó kezelő |
| |
Willie Wesper RM1C, elfogó kezelő |
| |
Roy Lehman RM1C, elfogó kezelő |
| |
Ray Rundle RM2C, elfogó kezelő |
| |
Willis H Wesper elfogó operátor |
| |
Howard A Cain elfogó operátor |
| Az RM1C és az RM2C a Radioman First class, illetve a Radioman Second Class |
| (Naval Rating) rövidítése. Magyarul: első- vagy másodosztályú rádiókezelő. |
| A pontos dátumot, amikor az RI egység a hajó fedélzetén megjelent, nem tették közzé. Az egység el volt látva bizonyos frekvencia- és hívójel-azonosító információkkal, de a RIP-5-ön kívül nem kaptak rádióvevőt vagy egyéb fontosabb berendezést. A RIP-5 egy kódátíró írógép, ami lehetővé tette, hogy japán karakterek fordításához tipikus amerikai billentyűzetkiosztást alkalmazzanak a jelelfogási műveletek során. A RIP-5 módosított modelljét alkalmazták a hajók fedélzetén telepített rádióhírszerző egységek (RI unit) rádiókezelői. |
| Az alábbiakban Wahiawa Hawaii-ból a USS Enterprise TAD fedélzetére telepített alegység akció utáni beszámolója olvasható: |
|
| "A hajó fedélzetén való elhelyezés után az egység tagjai jelentkeztek a fő adóteremben, ahol Abernathy főparancsnok tájékoztatott bennünket a lehallgatásra használt vevők és antennák típusáról. Nem kaptunk külön helyet. Egyszerűen bezsúfoltak minket az adószobába extra személyzetként, és a hajó rádiós legénysége körülöttünk dolgozott. A biztonság ezzel veszélybe került, de tájékoztatták a legénységet titoktartási kötelezettségükről. Az adószobát mindenki más számára tiltottnak nyilvánították, kivéve azokat, akik megfelelő biztonsági engedéllyel rendelkeztek. (Tudomásom szerint a biztonsági átvizsgálási eljárás ekkor még nem indult meg). Halsey tengernagy meglátogathatta volna a termet, de nem tette meg. Az út során egy napon a hajó egyik főhadnagya megpróbált bejutni az adószobába, de megtagadták tőle a belépést. |
| A hajó rombolók és cirkálók kíséretében északnyugat felé vette irányt. Ekkor a rádióelfogó egységünk még nem ismerte a hajócsoport célját. Néhány órával később azonban Slonim hadnagy tájékoztattott minket, és részletesen ismertette a kívánt rádiólehallgatási lefedettséget. Azonnal megkezdtük a munkát és folyamatosan figyeltük a japán flotta adásait. |
| Néhány óra után arra lettünk figyelmesek, hogy egyesítettük erőinket a USS Hornet hordozóval és kísérőivel. Amennyire jól emlékszem, az egyesített munkacsoport két repülőgép-hordozóból, négy cirkálóból, nyolc rombolóból és esetleg egy tankerből állt. A Hornet sajátos látványt nyújtott: 16 darab B-25 bombázó sorakozott a fedélzetén. Az Enterprise vadászosztálya F4F Wildcat vadászrepülőgépekkel rendelkezett. |
| A flotta állandó pályát tartott Tokió felé egyre romló időjárás mellett. A tenger viharos volt, a rombolók komoly hullámverést kaptak. Egységünk fokozta erőfeszítéseit a magas frekvenciájú spektrumok figyelésére, és az ellenséges hajók frekvenciáján lévő kezelők jutalma hamarosan egy adás elfogása volt. Sajnos az ellenség hívójel-váltást alkalmazott, amely nagymértékben hátráltatta az egyes hajók és parti egységek azonosítására tett erőfeszítéseinket. A lehallgató egység azonban némi hívójel-helyreállítást végzett, figyelte az ismert parti állomások frekvenciáit, és feljegyezte a jól ismert parti állomások (pl. Truk, Tokió, stb.) új hívójeleit. A hívójelváltás éjszakáján elfogtam néhány sima, anyanyelvi adást a hajók között, melyek azt jelezték, hogy ezek még nem kapták meg az új hívójeleket. Vezérlőállomásuk ezután tájékoztatta ezeket az egységeket az új hívójelekről. Ez nagyban segített visszaszerezni néhány hajó kódidentitását. |
| Ezen a ponton meg kell említenem, hogy az Enterprise egy régebbi radarberendezéssel van felszerelve, de Abernathy főparancsnok szerint kielégítően működik. A vétel folyamatosan javult, ahogy a munkacsoport Tokió felé haladt. Egységünk, ha nem is mindet, de a hajók közötti rádióforgalom nagy részét elfogta. Ezt az információt Slonim hadnagy továbbította Halsey admirálisnak; Abernathy CWO is tisztában volt a helyzettel, és riasztotta a radarkezelőket. |
| Április 16-ról 17-re virradóan a radar sok mérföld távolságban felszíni hajókat észlelt. Feltételezték, hogy ezek ellenséges egységek, és a flottaparancsnok kitérő akciót kezdeményezett az észlelés elkerülése érdekében. Nagy aggodalomra adott okot, hogy a bevetési csoportot felfedezte-e az ellenség, és ha igen, meg kell-e szakítani a küldetést. A rádióelfogó egység szorosan figyelte a hajók frekvenciáját, hogy megállapítsa, küldtek-e ellenséges észlelési jelentést, de ilyen adást nem fogtunk el. Ez nagymértékben hozzájárult a flottaparancsnok döntéséhez, aki a mi információink, de más információk alapján is engedélyezte a cél felé vezető út folytatását. |
| Április 18-án reggel 8:00 körül a munkacsoport egy hajóval találkozott. Ismeretlen okokból a radar nem észlelte az ellenséget; továbbá az elfogó egység sem észlelt a hajóról leadott jelentést Tokió felé. Pedig szinte biztos, hogy észrevette a flottát. Az volt az elmélet, hogy a hajó éppúgy meglepődött, mint mi. A munkacsoport nem lassított és nem változtatott irányt. Halsey admirális utasította a cirkálókat és a rombolókat, hogy törjék meg a formációt, süllyesszék el a hajót, majd álljanak vissza a formációba. A rádióelfogó egység minden tagja dolgozott, és a lehető legtöbb frekvenciát figyeltük. Hallottuk a távoli tüzelést, de nem voltunk annyira képben a kinti eseményeket illetően, majd megtudtuk, hogy a USS Nashville elsüllyesztette a hajót. |
| A helyszín közelében más hajókat is észleltünk, a rombolók és a cirkálók ismét kifordultak, és elsüllyesztették az összes kis hajót. Az Enterprise repülőgépeket indított, hogy felkutassák és megsemmisítsék azt a kis hajócsoportot is, amelyet 17-én hajnalban észleltünk. |
| A lehallgató kezelők is fogtak adást, és fordítás után jelentették, hogy az észlelési jelentést valóban leadták. Ezek nyílt, anyanyelvi adások voltak, az ellenségnek láthatóan nem volt ideje kódolni. Azt is észlelték, hogy a jelentést több frekvencián közvetítették, ami megerősíteni látszott, hogy bekerültek az ellenséges katonai kommunikációs rendszerbe. Sajnos a korábbi hívójel-váltás miatt nem tudtuk konkrétan beazonosítani, hogy milyen parancsnoki szintekre mentek a jelentések. |
| Az adás megerősítése részünkről ismét egy jelentős hozzájárulás volt, mert Halsey admirálisnak nehéz döntést kellett meghoznia. Slonim hadnagy külön-külön kikérdezte az összes rádióelfogó operátort. Megkérdezte, hogy a véleményünk szerint a hajó sikeresen továbbított-e, illetve az ellenséges parti állomások vettek-e egy észlelési jelentést. Minden operátor egyetértett abban, hogy az észlelési jelentést elküldték, és ezt a lehallgatások másolataival támasztották alá. Több másolatunk volt, mert az adást különböző frekvenciákon közvetítették. Mi nem tudjuk, mit mondott Slonim hadnagy Halsey admirálisnak, de azonnal megkezdték a B-25-ösök indításának előkészületeit. |
| Aztán kiderült hogy öt japán tengerészt kimentettek. Slonim hadnagy később kihallgatta ezeket a foglyokat, de kijelentette, hogy azon kívül, hogy foglyok megerősítették egy észlelési jelentés leadását flottájuk felé, nagyon kevés hasznos információhoz jutott. |
| A B-25-ösök sikeresen felszálltak a USS Hornetről, és Tokió felé vették az irányt. A USS Enterprise ezután megkettőzte a légi CAP (őrjárat) számát, majd megfordult és növelte a sebességet. A rombolók lemaradtak a viharos tenger miatt. |
| A rádióelfogó egység igazi munkája még csak most kezdődött. Most figyelnünk kellett az ellenséges hajókat és repülőgépeket az ellenség honi szigetének frekvenciáin. Légi-, hajó- és a tengeralattjáró kommunikációt kerestünk, valamint a B-25-ösök támadásával vagy sorsával kapcsolatos információk lehallgatását végeztük. Mérsékelten megnövekedett aktivitást figyeltünk meg az ellenséges frekvenciákon, amelyet valószínűleg a hajó észlelési jelentése okozott, de úgy tűnt, ez nem eredményezte a kódolt forgalom megnövekedését a főbb parancsfrekvenciákon. |
| A kommunikációs állapot egészen addig alacsony szinten maradt, amíg a B-25-ösök meg nem érkeztek a japán partok fölé. Érkezésük első jelét a Tokyo Fleet Broadcast adta le, az ismerős H.I-H.I-H.I sokszor ismétlődött. Ezt az információt azonnal továbbítottuk Halsey admirálisnak. |
| Ezt követően sok japán nyelvű üzenetet elfogtunk. Ezek közül több helyesen azonosította a támadó repülőgépet B-25-ösként. Slonim hadnagy továbbította Halsey admirális számára az összes anyanyelvi üzenet tartalmát. Az egyik ilyen elfogott üzenet egy Szovjetúnió felé tartó B-25-öst azonosított. Később kiderült, hogy az egyik B-25 valóban leszállt Vlagyivosztokban. |
| Az elfogó egység riasztásban maradt, hogy a lehető legtöbb frekvenciát lefedjük. Néhány órával később jött egy jelentés, miszerint egy Kawanishi felderítő hidroplán átrepült a flotta felett. Nyilvánvalóan a repülőgép nem vette észre a hajócsoportot az erős felhőzet miatt. Mi egyetlen rádióadást sem fogtunk, ami arra utalt volna, hogy a felderítő észlelési jelentést adott volna le. Halsey admirális ekkor ismét az egységünkre támaszkodott. Mi úgy véltük, a gép nem vett észre minket, ezért Halsey úgy döntött, hogy nem küld a vadászrepülőgépeket a hidroplán lelövésére, mert azzal felfedte volna a munkacsoport pozícióját. Lényegében ez volt a rádióelfogó egység utolsó hozzájárulása a küldetéshez, de egész úton Pearl Harbor felé figyeltük az étert. Az összes RI operátor Pearlben kiszállt és visszatért Wahiawába. |
| El kell még mondanom, hogy az elfogó egység kiemelkedő támogatást kapott Abernathy főparancsnoktól és hajó rádiós legénységétől. Az elfogó egység elhelyezése a termükben nagy kényelmetlenséget okozott, de mindenki zokszó nélkül, jó lélekkel elfogadta az embert próbáló körülményeket. A USS Enterprise egy „boldog” hajó volt, és én szerencsésnek éreztem magam, hogy részt vehettem ebben a műveletben. |
| A rádióelfogó egység minden tagja megkapta az elnöki elismerést a USS Enterprise fedélzetén a művelet alatt tanúsított kifogástalan szolgálatáért. |
| A hajók tankolási művelete a nyílt tengeren egészen megdöbbentő volt. A haditengerészet kifejlesztette a tengeri üzemanyag-utántöltés technikáját, amely lehetővé tette az amerikai haderő számára, hogy Japán vizein működjön kikötői üzemanyag-feltöltés nélkül. White doki: „A tenger nagyon viharos volt, erősen hullámzott, és csak három próbálkozás után sikerült a Hornet feltankolása. Az első próbálkozásnál egy 10 hüvelyk átmérőjű vezeték elpattant, és egy tengerészt átlódított a fedélzet korlátján, be a tengerbe. Sértetlenül kimentették. A második próbálkozáskor egy tömlővezeték kiszakadt, és sűrű, fekete olajjal öntötte el a tartályhajó fedélzetét. A szivattyúkat le kellett állítani, az olajat pedig a tengerbe mosni. A harmadik próbálkozás végre sikeres volt, minden jól ment!” |
| Thomas Robert „Doc” White emlékirataiból |
| V. |
|
A 23-as számú Nittō Maru őrhajó 第二十三日東丸 |
|
| Április 18-án hajnali 3-kor az Enterprise radarkezelője két kis hajót fedezett fel előttük 20 km-re. Egy hajnali őrjáraton lévő SBD Dauntless is jelentette, hogy egy japán felszíni hajtót látott. Halsey azonnal jobbra fordult, így sikerült elkerülni, hogy flottáját észrevegyék. Pirkadatkor felszállt az Erterprise felderítőgépe, és 5.58-kor, 65 km-re az anyahajóktól egy japán őrhajót észlelt. Szerencséjük 7.38-kor fogyott el. A Hornet őrszemei 15 km-nyire észrevették a párából előtűnő 23-as számú Nitto Maru őrhajót. Azonnal riadót rendeltek el. A USS Nashville (CL-43) könnyűcirkáló parancsot kapott, hogy süllyessze el a hajót. A Nashville 152 mm-es lövegei sortüzet adtak le az őrhajóra. A Nitta Maru erős rádióadóval rendelkezett és néhány 13,2 milliméteres (0,52 hüvelyk) légvédelmi géppuskával volt felfegyverezve, és a hullámzó tengeren billegve, ezekkel a kiskaliberű fegyverekkel bátran viszonozta a tüzet. Eközben felszálltak az Enterprise SBD Dauntless zuhanóbombázói és F-4 Wildcat vadászai, hogy megtámadják a hajót. |
| Közben a támadás alatt álló 30 méteres, 90 tonnás hajó kétségbeesetten védekezett és lelőtt egy SBD Dauntless-t. A Nitto Maru végül 08.23-kor süllyedt el, 45 perccel felfedezése után. Összesen 928 lövedéket lőttek ki a kis járőrhajóra. Az utolsó találatot 08.20-kor kapta. |
| A japán hajó 11 fős legénységéből öten maradtak életben, az amerikaiak kimentették őket. A Nitto Maru kapitánya kétséget kizáróan megtette kötelességét, és bátran harcolt hajójával a USS Nashville és az Enterprise repülőgépei ellen. Nem akart hadifogoly lenni; kimentése után a Nashville elkülönítőjében öngyilkosságot követett el. |
| Az elfogott maroknyi legénység elmondta, hogy rádiósuk jelentette az 5. Japán Flotta bázishajójának a Kiso könnyűcirkálónak, hogy ellenséges hajók közelednek repülőgép-hordozókkal, és hogy támadás alatt állnak. A rádiós három hordozóról számolt be 600 tengeri mérföldre keletre Inubosakitól, és pontos koordinátákat adott. A rádióadást japán részről nem erősítették meg, a Hypo állomás Enterprise-on lévő RI rádiólehallgató egysége viszont megerősítette. A hadifoglyok beszámolója mellett az adást érdekes módon vizuálisan is észlelték. Az amerikai hajók megfigyelői és őrszemei ugyanis szikrákat láttak a Nitto Maru rádióantennáin, ami gyakori jelenség volt a második világháborúban, ha erős rádióadó lépett működésbe egy hajón. |
|
 |
|
| A japánok tehát valószínűleg tudták, hogy az amerikaiak jönnek, és azt is, hol vannak. Halsey flottája ekkor 1130 km-re volt Tokiótól. Ahogy Doolittle megjegyezte: „… az óceán még Japántól ilyen távolságban is láthatóan tele volt japán hajókkal..." Nem volt értelme kockáztatni, és bár csak 10 órával későbbre tervezték az indulást, a B-25-ösöknek el kellett startolni. |
| Halsey parancsot küldött a Hornetnek: |
| „REPÜLŐK INDÍTÁSA. DOOLITTLE ÉS GALLANT PKNAK SOK SZERENCSÉT ÉS AZ ISTEN ÁLDJON BENNETEKET.” |
| VI. |
|
A TÁMADÁS - 1942. április 18. |
| |
|
Események és következmények japán és amerikai történészek, kutatók szerint |
| |
|
A japánok a legapróbb részletekig naplózták hazájuk elleni első rajtaütés hatásait. Ezek a jelentések nagyrészt túlélték Tokió 1945-ös bombázását, és a feljegyzések szándékos megsemmisítését Japán kapitulációja előtt. |
|
| Doolittle kezdte a felszállást, 08:20-kor. A 150 m-es magasságot elérve egyenesbe hozta gépét, és egy szűk fordulóval visszatért, hogy elhúzzon a Hornet felett. A gépek 1-5 perces időközökkel startoltak el. Az utolsó gép, a 40-2268-as 09:19-kor szállt fel. |
| Felszáll az egyik B-25 a "USS Hornet" fedélzetéről |
| Doolittle az óceán felett mindössze 12 méteren, 240 km/h utazósebességgel, 30 km/h-s ellenszélben repülve vezette erősen széthúzódott kötelékét. Egy órával a start után észrevettek egy hajót, melyet álcázott könnyűcirkálónak tartottak, majd nem sokkal később, 9.45-kor egy többmotoros repülőgép keresztezte útjukat. Egy járőrgép volt. Japán keleti partjaitól 960 km-re őrjáratozó repülőgép személyzete észre is vette a bombázókat, és jelentették Tokiónak, hogy Japán felé tartó ismeretlen, kétmotoros, szárazföldi bázisú gépeket észleltek. Tokióban a jelentést tévesnek minősítették, nem történt ellenintézkedés. Doolittle egysége az Inubō-foktól északra repülte át a Japán partvonalat. |
| A támadás térképe (NAGYÍTHATÓ) |
| A támadás eseményei repülőgépekre lebontva: |
| # 1 |
 |
| 40-2344 számú repülőgép, a 34. század legénységével. Parancsnoki gép. |
|
| Pilóta |
James „Jimmy” Harold Doolittle, 0-271885, alezredes |
| Másodpilóta |
Richard E. "Dick" Cole, 0-421602, hadnagy |
| Navigátor |
Henry A. "Hank" Potter, 0-419614, hadnagy |
| Bombázótiszt |
Fred Anthony Braemer, 6875923, kapitány |
| Lövész, szerelő |
Paul John Leonard, 6248728, főtörzsőrmester |
| Doolittle kezdte a felszállást, 08:20-kor. A felszállás könnyű volt. A 150 m-es magasságot elérve egyenesbe hozta gépét, és egy szűk fordulóval visszatért, hogy elhúzzon a Hornet felett. |
| Körülbelül egy óra múlva elhaladtak egy kb 6000 tonnás japán álcázott tengeri felszíni hajó felett. Könnyű cirkálónak nézték. Körülbelül két óra elteltével 1000 méter magasságban és 3000 méter távolságban elhaladt mellettük egy többmotoros szárazföldi repülőgép. |
| Valamivel északra volt a kívánt iránytól, de úgy döntött, hogy kihasználja ezt a hibát, és északi irányból közelít, elkerülve ezzel a várható erős nyugati légelhárítást. A levegő tele repülőkkel Tokiótól északra. Többnyire kis kétfedelűek, látszólag oktatógépek. |
| Nagyjából 16 km-re északra Tokiótól kilenc japán vadászgépet észlelt Doolittle lövésze, de azok nem támadták meg őket. A japán gépek 3x3-as kötelékben repültek. |
| Doolittle másodpilótája Cole hadnagy régivágású tiszt volt: |
| "Akkoriban egy hadnagy csak akkor beszélt feletteséhez, ha szóltak hozzá. Nos, Doolittle ezredes nem volt túl beszédes ezen az úton." |
| Doolittle 12:09-kor mélyrepülésben ért Tokió fölé. Alacsonyan vezette kötelékét az északi városrész felé. Látta a magas házakat a japán főváros üzleti negyedében, valamint a palotát a birodalmi negyedben, sőt, Hirohito császár otthonát körülvevő vízzel teli árkot is. |
| – Célhoz közeledünk – mondta bombázótisztjének, majd hasra húzta a botot, 360 méterre emelkedett, irányt változtatott délnyugatra, Braemer pedig nyitotta a bombatér ajtajait. |
| – Minden készen áll, ezredes – mondta Braemer. |
|
| A légvédelmi tűzérek csak lassan eszméltek, és a gyér elhárítótűzben Doolittle nyílegyenesen repült célja felé, ami egy gyárkomplexum volt Tokió északi részén. 13 óra 15 perckor egy piros lámpa felvillant a műszerfalán, és az első bomba zuhanni kezdett. Aztán a fény ismét felvillant, majd újra és újra... összesen négy bomba – melyben egyenként 128 darab kicsi, négykilós gyújtóbomba volt – zuhant Tokióra. Doolittle a dobás után leborított és pár méteren, a tetők felett menekült. Légvédelm aktív lett, de csak egy közeli robbanás borzolta idegeiket. A vadászgépek is megjelentek, de nem találták Doolittle alacsonyan húzó gépeit a felszálló füst miatt. Átrepült egy kis repülőgépgyár felett, egy tucat vagy több újonnan elkészült géppel. Nem maradt bombájuk. Úgy döntött, hogy biztonsági okokból nem ad parancsot lövészeinek a tüzelésre. Doolittle a tenger felé haladt, majd a nyílt víz felett emelkedésbe kezdett, és délnek fordult a Csendes-óceán felé. |
| Doolittle bombázásának következményei |
| Doolittle egyik bombája a Waseda középiskolára esett, megölve a negyedik osztályos Shigeru Kojimát. A gyermek halála emlékpont lett. Négy gyújtóbomba-sorozatot is dobott. Ennek köszönhetően a házak több kilométer hosszan lobbantak lángra, több fontos raktárépület pusztult el, az elsődleges célként kijelölt gyárban komoly károk keletkeztek. |
| Doolittle gépe Haotianguanban zuhant le, Zhejiang tartomány és Anhui tartomány határán. Mind az öten ejtőernyővel ugrottak ki, és a Zhejiang tartománybeli Tianmushan térségében egy mezőn értek földet. Doolittle 0:20-kor ugrott ki utolsóként 2440 méter magasságból. A többiektől távolabb, egy rizsföldre érkezett. Másnap fiatal diákok találtak rá, és elkísérték a nyugati Zhejiang-ba. Ott csatlakozott hozzá teljes személyzete, akiket néhány falusi, köztük Zhang Gengrong, és egy angolul beszélő iskolai tanár, Zhu Xuesan kísért oda. |
|
| Doolittle másodpilótája Cole hadnagy 1973-as visszaemlékezésében úgy fogalmazott, hogy ők ketten csak a lövészek, a bombázótiszt és navigátor után ugrottak ki az akkor már némán sikló Mitchellből. "A kiugrás sikeres volt, talán egy kicsit túl lelkes is. Amikor meghúztam a zsinórt, egy pillanatra minden elfeketedett előttem." - mondta Cole. Kissé elsodródott ereszkedés közben és belegabalyodott egy fenyőfába, így igazából úgy érkezett meg Kínába, hogy a lába szó szerint nem ért földet. Lógott a fenyőfán. Zseblámpa volt nála, de az a sűrű köd miatt nem ért semmit, ezért úgy döntött, az éjszakát a zsinórzaton lógva tölti, csak akkor fog lemászni, ha már látja, hogy mi van alatta. Hajnalban beigazolódott, hogy jól döntött. A fa ugyanis egy sziklaszirt szélén állt, így ha este levágja magát, rossz esetben több száz métert zuhanva a sziklás tengerpartra esett volna. |
| Miután Cole megnyugodva leküzdötte magát a fáról, nyugati irányba indult és szinte egész nap gyalogolt. Délután négy óra körül meglátott egy tisztáson álló házat és azon egy kínai zászlót. Vívódott egy keveset, hogy kockáztasson-e, végül közelebb ment. A házban gerillaharcosok tartózkodtak, akik igyekeztek minden amerikait összeszedni és biztonságba vinni. Megtudta, Doolittle fél nappal korábban itt volt, ő már egy másik gyűjtőponton várakozott. Rövidesen a parancsnoki gép teljes, ötfős állománya együtt volt. |
| A többieket földetérés után szinte azonnal fegyveres kínaiak fogták el. Egy úton kisérték őket, amikor egy szemből érkező tanár, Zhu Xuesan angolul szólt hozzájuk. "El tudtuk magyarázni neki, hogy kik vagyunk" - emlékezett vissza Potter 1992-ben. "Meggyőzte honfitársait, hogy szövetségesek vagyunk, hazavitt minket és reggelit adott nekünk." |
| # 2 |
 |
| 40-2292-es számú repülőgép, a 37. század legénysége |
|
| Pilóta |
Travis Hoover, 0-421149, hadnagy |
| Másodpilóta |
William N. Fitzhugh, 0-421067, hadnagy |
| Navigátor |
Carl Richard Wildner, 0-352857, hadnagy |
| Bombázótiszt |
Richard Ewing Miller, 0-432352, hadnagy |
| Lövész, szerelő |
Douglas V. Radney, 6266909, főtörzsőrmester |
| Hoover hadnagy öt perccel Jimmy Doolittle után szállt fel a Hornetről, hajóidő szerint 8:25-kor. A tenger annyira viharos volt, hogy a hordozó orra fölé víz csapódott fel a felszállás pillanatában. A repülőgép a levegőbe került, de Hoover túl hirtelen húzta vissza a botot. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a gép lezuhanhat, de a kiváló William N. Fitzhugh másodpilóta segítségével Hoover hadnagy korrigálta a helyzetet, és minden további nehézség nélkül repült tovább, majd utolérte a vezérgépet. Követte Doolittle-t, amíg el nem érték a partvonalat. Ekkor Hoover elkanyarodott, hogy bombázza saját célpontjait. |
| Hoover bombázásának következményei |
| Tokió északi részét kellett támadnia. Mindössze 275 méter magasról dobta le bombáit. A törmelék magasabbra repült, mint amilyen magasságon Hoover haladt. 2003-ban Takehiko Shibata és Katsuhiro Hara japán történészek tárták fel és bizonyították be, hogy Hoover repülőgépének támadása 52 otthont rombolt le, illetve 14-et megrongált. Egy nő a felrobbanó háza második emeletéről zuhant le, de sértetlenül landolt az utcán egy szőnyegen. A környéken még 10 civil halt meg, néhányan az összeomló házakban égtek halálra. |
|
| A támadás után Hoover Doolittle-t követte az út nagy részén Kínáig, ahol a sötétben szem elől tévesztette az 1-es gépet. Behúzott futóművekkel hajtott végre kényszerleszállást egy puha rizsföldön. A gépet Ningbo kikötőváros közelében tette le, mely akkoriban a japán hadsereg által megszállt terület volt. Kivették, amire szükségük lehetett, és felgyújtották a gépet, majd nyugat felé indultak. A legénység egy völgyben maradt éjszakára, reggel pedig tovább indultak. Három napig meneteltek, mikor Kínai gerillák találtak rájuk, és elkísérték őket a nyugati Zhejiang-ba. Április 22-én hajóval indultak Sungyaóba, ezután vonattal és gyalogosan jutottak el a chungkingi Doolittle-i találkozási pontig, ahová május 14-én érkeztek meg. |
|
| Tung-Sheng Liu, az angolul beszélő kínai repülőmérnök fehér kabátban áll Travis Hoover B-25 Mitchelljének legénységével. Liu és kinai gerillák segítettek ezeknek a férfiaknak megszökni a japán katonák elől. Később kivándorolt az Egyesült Államokba, és egyike lett a négy tiszteletbeli "Doolittle Raiders" kinainak. Az egyenruhás kinai feltehetően egy Zhejiang-i vagy chunkingi tiszt. |
| # 3 |
 |
| 40-2270-es számú repülőgép, a „Whisky Pete”, a 95. század legénysége. |
|
| Pilóta |
Robert Manning “Bob” Gray, 0-403862, hadnagy |
| Másodpilóta |
Jacob Earl 'Shorty' Manch, 0-389941, hadnagy |
| Navigátor |
Charles John Ozuk, 0-419618, hadnagy |
| Bombázótiszt |
Aden Earl Jones, 6580258, őrmester |
| Lövész, szerelő |
Leland Dale Factor, 17003211, tizedes. |
| Gray hadnagy B-25J gépét egyik kedvenc lováról nevezte el. A név egyszerű betűkkel volt felfestve. A gépet néhol B-25B, néhol B-25J-ként azonosítják. Hajóidő szerint 08:30-kor szállt fel. |
| Robert M. Gray hadnagy bombázásának következményei |
| Gray hadnagy 442 méter magasságról bombázott. B25-ösével átrepült a légvédelmi tűzön, majd első bombáját Tokió egyik acélgyárára dobta, de nem látta a bombázás eredményét, viszont érezte a rázkódást. A másodikkal közvetlen találatot ért el egy gázműtelep épületén, a harmadik pedig egy vegyiüzemben robbant, és felgyújtotta az egész gyárat. |
| A negyedik bombát másodpercekkel később egy általa katonai laktanyának vélt épületre dobta, aminek tetején egy légvédelmi megfigyelőtoronyhoz hasonló emelvény állt. Gray és legénysége nem tudta megfigyelni, milyen következményei lettek ennek a bombának. De az épület a Mizumoto Általános Iskola volt, ahol a diákok szombatonként félnapos tanításra jártak. Miután 11 órakor a gyerekeket kiengedték, néhány diák bent maradt, hogy segítsen kitakarítani az osztálytermeket. Az egyik gyerek meghalt a támadásban. |
| Egy később elfogott japán őrmester beszélt a támadásban meghalt gyermekről: |
| „Egy apa írt egy vezető napilapnak, hogy megölte gyermekét az általános iskolában robbant bomba.” – áll a kihallgatási jegyzőkönyvben. „Elítélte az aljas cselekedetet, és kijelentette, hogy megbosszulja gyermeke halálát azzal, hogy csatlakozik a hadsereghez, és dicsőséges halállal hal meg.” |
| Hatástalan légelhárítást tapasztaltak, miközben a tenger felé tartottak. |
| Gray hadnagy már közvetlenül a támadás után a tenger felett parancsba adta legénységének, hogy ugorjanak ki, ha elfogy az üzemanyag. Sokáig repültek, mikor számításaik szerint már Kina felett kellett lenniük, de Gray nem tudta kivenni a partvonalat az esős éjszakában. Amikor viszont fényeket vett észre a felhőn keresztül, rájött, hogy egy város fölött vannak. Gray ledobta két megmaradt gyertyabombáját, remélve, hogy talál majd leszállási helyet, de hiába. Semmit sem látott. Gray: |
| "Harminc (30) perc repülési időnk volt hátra és parancsot adtam a felkészülésre. Tizenöt (15) percnél jeleztem, hogy ugrani fogunk. Amikor a személyzet kiugrott, bekapcsoltam az AFCE-t (Automatic Flight Control Equipment - Automatikus repülésirányító berendezés), és én is ugrottam (6200 láb)." Amikor feltápászkodott körülnézett és megdöbbent, mert csak néhány lépésre volt egy sziklafaltól. Gray: "Ott maradtam az éjszaka hátralévő részében. Másnap reggel kerestem a személyzetet, de nem találtam. Egész nap mentem, és beértem egy faluba, ahol aznap este megszálltam. Másnap hat mérföldön keresztül rossz irányba mentem, pedig a falusiak mutatták merre haladjak, és ott kötöttem ki, ahonnan reggel indultam. Aden Jones őrmester csatlakozott hozzám aznap este, és másnap kimentünk a folyó partjára. Ott maradtunk egész éjszaka. Másnap 16:30-ig másodpilótánkra, Jack Manch hadnagyra vártunk. Mikor Manch megérkezett, szereztünk egy kis csónakot, és estig eveztünk. Másnap befutottunk Chuchowba. Ott két napot voltunk. Vonattal és busszal mentünk tovább Hangyenbe, ez négy napig tartott, aztán repülőgéppel utaztunk tovább Chungkingba." |
| Idézet: Doolittle-projekt 1942. június 5-én leadott küldetési jelentésben: |
| /aláírva/ ROBERT M. GREY 1. Lt., AC |
| (R.M.Gray jelentése - dőltbetűs rész) |
| Gray személyzetétől tudta meg, hogy Faktor tizedes életét vesztette. |
| Leland D. Faktor tizedes a gép 20 éves lövésze volt. Ejtőernyője megfelelően működött, de földetérés után lezuhant egy szikláról. |
| Charles J. Ozuk navigátornak szerencséje volt, mert egy fára érkezett, de levágta magát. Ejtőernyője a fán maradt. Ozukot másnap reggel egy Liu Fangqiao nevű helyi paraszt mentette meg, aki Quzhouba (Csucsou) vitte. |
| # 4 |
 |
| 40-2282 számú repülőgép, a 95. század legénysége. |
|
| Pilóta |
Everett W. "Brick" Holstrom, 0-397395, hadnagy |
| Másodpilóta |
Lucian Nevelon Youngblood, 0-421153, hadnagy |
| Navigátor |
Harry C. McCool, 0-419329, hadnagy |
| Bombázótiszt |
Robert James Stephens, 6936650, főtörzsőrmester |
| Lövész, szerelő |
Bert Mervin Jordan, 6952993, őrmester |
| Holstrom nem tud bombázni |
| Holstrom hajóidő szerint 8:33-kor szállt fel a Hornet fedélzetéről. Az ő gépe volt az egyetlen, mely nem tudta ledobni bombáit. Felszállás után a hátsó lövész közölte, hogy a torony nem fog működni. Ez kritikus volt, mert amikor Tokiótól délre megtámadta őket egy századnyi Ki-27-es, a fegyverek el is akadtak, így a bombázót csak a 30-as kaliberű orrfegyverzet védte. Ezt a támadást megúszták, viszont messze kerültek az elsődleges célpontjuktól, ezért úgy döntöttek, hogy a másodlagos célpontot bombázzák. Ekkor ismét megtámadták őket. Holstrom, hogy lerázza a japán gépeket, bombáit a Tokiói-öbölbe szórta és megkönnyebbült gépével teljes gázzal menekült. A műszerfal motorállapot jelzői már a piros vonalak felett táncoltak. Gépe több mint 500 km/h sebességet ért el, és a Ki-27-esek egyszerűen lemaradtak. |
|
| Holstrom és legénysége a kínai Jiangxi tartományban lévő Shangrao várostól délkeletre ugrott ki, amikor elfogyott az üzemanyag. Holstrom elszakadt társaitól. Csungking felé három napon keresztül menetelt, majd kínai gerillák találtak rá és kisérték tovább Csungkingba. Legénysége egy nappal később érkezett. Április 30-án Holstromnak és személyzetének Madame Csang Kaj-sek adott át kitüntetést. A legénység tagjai McCool hadnagy kivételével Indokínában maradtak egészen 1943 végéig és Holstrom a 11. bombázószázad parancsnoka lett. McCool hadnagy az Európai hadszintéren küzdött tovább. |
|
| "...A 4-es gép pilótája voltam, és japán vadászrepülők heves támadásába ütköztünk. A fegyvereink és a tornyaink nem működtek. Továbbrepültünk és kimentünk 40 mérföldre délnyugatra Shingsitől. Kína felett vihar volt. Este 22:00 körül ejtőernyővel kiugrottam. A harmadik napon kínai gerillák találtak rám, akik átkísértek a szabad Kínán. A legénység többi tagja egy nappal mögöttem volt! Később 20 évet töltöttem a Stratégiai Légi Parancsnokságnál, és B-47-eseket, B-52-eseket és a világ első szuperszonikus bombázóját, a B-58-at repültem és irányítottam." |
| A Doolittle-projekt küldetési jelentéséből, 1942. április 18-án. |
| "...E.W. Holstrom hadnagy az AC 40-2282-es (P 23) repülőgépén a torony meghibásodott." |
| # 5 |
 |
| 40-2283-as számú repülőgép, a 95. század legénysége. |
|
| Pilóta |
David M. Jones, 0-22482, százados |
| Másodpilóta |
Rodney Ross "Hoss" Wilder, 0-421149 |
| Navigátor |
Eugene Francis McGurl, 0-431648, hadnagy |
| Bombázótiszt |
Denver Vernon Truelove, 0-427637, hadnagy |
| Lövész, szerelő |
Joseph W. Manske, 6914440, főtörzsőrmester |
| Hajóidő szerint 8:37-kor szállt fel. Felszálláskor rájöttek, hogy a bombatér gáztartálya szivárog. Ennek ellenére biztonságosan felszálltak, majd elindultak Tokio felé. |
| Jones bombázásának következményei |
| 365 méter magasrágból bombáztak. Tokió központját támadta. Bombái közvetlen találatot értek el egy erőműben. Egy nagy gyártóüzem két új épülettömbjét lerombolta, majd egy olajtároló telep több nagy tartályát is felrobbantotta. Bombát dobott a császári palotától délkeletre fekvő zsúfolt területre is. Támadása következtében 27 ember vesztette életét. Az összes bombázó közül az ő támadása követelte a legtöbb emberéletet. |
| Kinába kizárólag műszerei segítségével jutott el, látás szerinti tájékozódás nem sok volt. Amikor úgy vélte, Chuhsien közelében van, mindenki kiugrott, sérülés nem történt. A támadók közül elsőként érték el Chuhsient. A legénységből ketten Indokínában maradtak, míg Jones kapitány és Truelove hadnagy Európába repült. Bár a legénység mind az öt tagja túlélte a tokiói rajtaütést, ketten meghaltak a háború vége előtt. Jones egy akció után német hadifogolytáborba került. |
| # 6 |
 |
| 40-2298-as, "The Green Hornet" nevű repülőgép, a 95. század legénysége. |
|
| Pilóta |
Dean Edward Hallmark, 0-431081, hadnagy |
| Másodpilóta |
Robert John Meder, 0-411140, hadnagy |
| Navigátor |
Chase Jay Nielsen, 0-419938, hadnagy |
| Bombázótiszt |
William "Billy" Jack Dieter, 6565763, törzsőrmester |
| Lövész, szerelő |
Donald E. Fitzmaurice, 17004360, őrmester |
| Hajóidő szerint 8:40-kor szállt fel. Hallmark hadnagy bombáit egy Tokiótól északra lévő acélgyárra dobta, de a károk felmérését csak a háború után lehetett elvégezni, amikor a legénység egyik túlélője hazatért. |
| Gépük nem bírta ki a szárazföldig. Kifogyott az üzemanyag, és alig párszáz méterre a parttól a tengerbe zuhant. A gép nem süllyedt el azonnal. A legénység két tagja, William J. Dieter és Donald E. Fitzmaurice megfulladt, amikor megpróbáltak partra úszni (valószínűleg a balesetben elszenvedett sérülések miatt). Hallmark hadnagy könnyebben megsérült, de a partra úszott. |
| Hallmark a hadifogságban elmondta társainak, hogy mi történt a vízbeérkezés után. A történet eljutott Earl L. Deiter századoshoz, az Egyesült Államok hadseregének káplánjához, aki 1945 augusztusában egy levélben leírta az eseményeket: |
| Vízre érkezéskor Dieter a pilóta mellett ült, az orrban. Amikor Hallmark kimászott, Dieter már a gép tetején volt, aki azt monta neki, hogy megsérült. Fitzmaurice is sérüléseket szerzett, rosszabb állapotban volt, ezért Hallmark Fitzmaurice-nak próbált segíteni, ám a lövész nemsokára erejét vesztve elmerült. |
| Hallmark után másodpilótája, Meder, majd a navigátora, Nielsen ért partra. Nielsen csak annyit mondott, hogy "Kimerültem..." és összeesett. |
| Hallmark és Meder ekkor vette észre, hogy Dieter nincs sehol. |
| Másnap reggel megtalálták Dieter és Fitzmaurice partra sodródott holttestét. Hallmark megvizsgálta mindkét testet és jó néhány sérülést talált, melyek nyilvánvalóan akadályozták őket az úszásban és a felszínen maradásban. Kétségtelenül fulladás okozta a halálukat. |
| A part, ahol a gép a tengerbe esett, egy 300-400 lakosú, Shipu nevű kis falu lábánál volt, körülbelül 20-30 mérföldre délre Ningpótól. A falusiak még aznap koporsót készítettek Dieter-nek és Fitzmaurice-nak, majd mindkettőjüket eltemették egy kis dombnál, 10-20 méterrel hátrébb attól a partszakasztól, ahová a túlélők kiúsztak. |
| A temetés után a három túlélő a falusiak segítségével megpróbált biztonságba jutni. Nem sikerült, elfogták őket. Japán jelentések szerint egyikük késsel védekezett, de nem ölték meg. Mindhárman hadifogolytáborba kerültek. Elfogásuk után kihallgattások jöttek, majd Tokióba küldték őket további kihallgatásra. Később visszakerültek Sanghajba egy katonai börtönbe. 1942. október 14-én japán tisztek pert indítottak a legénység ellen, és halálra ítélték őket. Az ítéletet csak Dean E. Hallmark pilótán hajtották végre, a többieknek kegyelmet adtak azzal, hogy büntetésüket életfogytiglani börtönre változtatták. |
| Hallmarkot a sanghaji 1. számú köztemetőben végezték ki, a japán katonai hagyományoknak megfelelően: megkötözött karral térdre kényszerítették, szemét bekötötték, majd három japán katona egyszerre lőtt puskával homloka közepébe. Kivégzést követően a holttestet elhamvasztották, a hamvait pedig a temetőben temették el. |
| Robert J. Meder hadnagyot 1943-ban vérhas vitte el a hadifogolytáborban. |
| Nielsen 40 hónapot töltött hadifogságban, ráadásul az idő nagy részét magánzárkában. A háború végén őt és néhány társát az Office of Strategic Services (OSS) ejtőernyős mentőcsapata szabadította ki és juttatta vissza az Egyesült Államokba. |
| A 6. gép ötfős legénységéből csak Nielsen hadnagy élte túl a háborút, ami a támadás legmagasabb áldozat/gép aránya. Nielsen volt az egyetlen Tokyo Raider, aki tanúskodni tudott a japán háborús bűnök perében. |
| # 7 |
 |
| 40-2261-es repülőgép – „The Ruptured Duck”, a 95. század legénysége. |
|
| Pilóta |
Ted W. Lawson, 0-399540, százados |
| Másodpilóta |
Dean Davenport, 0-427310, hadnagy |
| Navigátor |
Charles L. McClure, 0-431647, hadnagy |
| Bombázótiszt |
Robert Stevenson Clever, 0-432331, őrmester |
| Lövész, szerelő |
David J. Thatcher, 19019573, őrmester |
| A „The Ruptured Duck”, vagyis a "Szakadt Kacsa" név Ted Lawson szerint egy kisebb kiképzési baleset után született meg. Felszálláskor a gép egy ideig a futópálya betonján húzta a farkát, ami jól összekaristolta a borítást. Másnap Lawson azt vette észre, hogy valaki krétával a "szakadt kacsa" szöveget írta a géptörzsre. Ez megihlette a B-25 akkori lövészét Rodger Lovelace-t, aki megalkotta Donald kacsát mankóval és pilótafejhallgatóval. A lezuhant bombázó maradványait később a japánok megtalálták, a gép orrára festett karikatúrát kivágták, és Tokióban kiállították. Ez a karikatúra egy máig híres B-25 Nose Art. |
| Lawson főhadnagy szerencséje |
| Ted Lawson a gépében ülve figyelte Doolittle áthúzását a fedélzet felett. "Ezzel is bátorított bennünket, hogy mi ugyanúgy képesek vagyunk rá." – emlékezett vissza, de Lawson startja ennek ellenére majdnem tragédiába torkollott. A felszálláshoz kinyitott és rosszul rögzült kis fékszárny épp a fedélzet elhagyásának pillanatában csukódott be. Az íveltségét vesztett hordfelületen lecsökkent a felhajtóerő, és a gép "megmerült". Lawson néhány szörnyű másodperc után úrrá lett a helyzeten, és a habokat súrolva, de egyenesbe hozta gépét. Hajóidő szerint 8:43-kor szállt fel. |
| 3 rombolóbombával és egy gyújtóbomba-sorozattal bombázta Tokió ipari részét. Ted Lawson és legénysége sikeresen ledobta bombáit Tokió belvárosában lévő ipari gyárakra. |
|
| Lawson hadnagy gépe Nantien sziget partjainál, Shangchowtól nyugatra zuhant a viharos tengerbe, de kimentették őket. Amikor a repülőgép a tengerbe ütközött és átfordult, Lawson és másodpilótája a B-25 szélvédőjén keresztül kizuhant, Lawson a bal lábán többszörös törést szenvedett, a bal felkarja megsérült, és súlyos arcsérüléseket szerzett. Lawson egy pillanatra elvesztette eszméletét, de a víz hamar észhez térítette. A gép lövésze, David J. Thatcher őrmester csak könnyebben sérült meg és visszaúszott a süllyedő géphez az EÜ. készletért. A navigátor is megsérült. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy minden további várakozás azt eredményezi, hogy a nem messze lévő japán erők elfogják, Lawson rávette a kínai halászokat, hogy vigyék ideiglenes biztonságba sérült legénységét a japán előőrsök mögé, és orvosi segítséget szerezzenek. A kínaiak két brit apácát hívtak, hogy tolmácsoljanak, és főzzenek nekik európai ételeket. |
| Lawson hadnagyot a 15-ös repülőgép lövésze, White Doki látta el, de a lábseb addigra elfertőződött, így a dokinak nem volt választása, amputálni kellett. |
| Charles L. McClure, a navigátor 1943-ig volt kórházban. |
| Thatcher volt az egyetlen, aki fizikailag jó állapotban volt, ápolta a sebesülteket éjjel-nappal. Kezdeményezése és bátorsága nagyban hozzájárult, hogy a személyzet megmenekült az elfogástól és élve jutottak biztonságba. |
| # 8 |
 |
| 40-2242 számú repülőgép, a 95. század legénysége. |
|
| Pilóta |
Edward J. York, 0-211511, százados |
| Másodpilóta |
Robert G. Emmens, 0-24104, hadnagy |
| Navigátor |
Nolan Anderson Herndon, 0-419328, hadnagy |
| Bombázótiszt |
Theodore H. Laban, 6559855, őrmester |
| Lövész, szerelő |
David William Pohl, 6152141, hadnagy |
| York kapitány 8-as számú gépén a felső lövésztorony nem működött, ráadásul gépe hajtóműproblémákkal küzdött. Mindkét motor túlfogyasztott. Ezek ellenére York folytatta feladatát, és bombáit Tokió déli részén, illetve a Tokiói-öböl északi részén a kijelölt célpontokra dobta. |
| A B-25-ös gyorsan fogyasztotta az üzemanyagot, ezért York úgy döntött, hogy Oroszországba repül. Vlagyivosztoktól körülbelül 40 mérföldre északra egy mezőn landolt és remélte, hogy üzemanyagot szerezhet valahogy, hogy Kinába jusson. Ehelyett a szovjetek elkobozták a bombázót, és tizenhárom hónapra internálták a legénységet. |
|
| Moszkvától körülbelül 350 mérföldre délkeletre lévő Penza nevű városban tartózkodtak Doolittle átfogó jelentésének megírása idején. Az NKVD (Szovjet Titkosrendőrség) burkolt hadműveletével 1943 májusában sikerült az Egyesült Államokba szállítani őket. A Szovjetúnió akkor még semleges volt japán felé. Az NKVD-re azért volt szükség, hogy a japánok ne fedezzék fel a semlegesség megsértését. A képen York gépe a Vlagyivosztok melletti mezőn. |
| Nolan A. Herndon hadnagyban, a gép navigátorában felmerült a kérdés, hogy miért fordultak Vlagyivosztok felé. Herndon úgy vélte, hogy a valódi ok az volt, hogy próbára tegyék Oroszország szövetségesi státuszát, és megtudják, engedélyezik-e gépük tankolását és továbbindulását Kínába, valamint hogy információkat gyűjtsenek Vlagyivosztokról a Japán elleni esetleges jövőbeni támadásokhoz. Herndon úgy gondolta, hogy Emmens másodpilóta és York is tisztában volt repülésük e rejtett céljával. |
| Herndon gyanúját York kapitány által a rajtaütést követően benyújtott jelentései keltették fel. York a Szovjetunióba való repülés egyetlen okaként az alacsony üzemanyagszintet hozta fel. Egy később napvilágra került beszélgetés York és Doolittle között is megerősítette a gyanút: "Herndon jóval a támadás után megkérdezte Doolittle-t a Szovjetunióba tartó repülésről, és ezt a rejtélyes választ kapta: „Elmondok egy dolgot, Herndon: nem én küldtelek oda benneteket.” Doolittle meglehetősen sokatmondó választ adott. Herndon: "Ha nem ő adott parancsot Yorknak, akkor valaki más? És ha igen, ki?" |
| Carroll V. Glines, a Doolittle Raid történésze, aki három könyvet írt a témáról, valamint Doolittle önéletrajzának társszerzője is volt, ezt mondta: „Annyit tudok, hogy Nolan (Herndon) ott volt, én pedig nem, és soha nem találtam arra utaló bizonyítékokat, melyek megerősítenék, hogy ez így történt.” |
| Tom Casey, a Doolittle Tokyo Raiders szervezet későbbi menedzsere Herndon történetét „rejtélynek” nevezte. „Ezt katonai tisztviselők sem megerősíteni, sem cáfolni nem fogják. Soha.” |
| A 9-es repülőgép navigátora, Thomas C. Griffin hadnagy is osztotta ezt a véleményt. Griffin elmesélte, hogy beszélt York-al egy Doolittle Raid találkozón, ahol „Ed ugyanolyan kitérő választ adott, mint amikor Davey [Jones] és én találkoztunk vele Washingtonban a visszatérés után. Azt hiszem, soha nem fogjuk megtudni, hogy a külügyminisztérium vagy a titkosszolgálat utasította-e Yorkot a vlagyivosztoki landolásra. Ha volt is ilyen utasítás, meggyőződésem, hogy azt soha nem írták le.” |
| Emmens, a másodpilóta elmondása szerint a 8-as repülőgép legénysége a 24. órában alakult meg, tárva-nyitva hagyva az ajtót a találgatások előtt. Emmens: |
| „A miénk egy összekapkodott legénység volt az Eglin Légitámaszpontról, de már csak akkor, mikor az összes többi gép elhagyta Eglint. Korábban soha nem repültünk együtt, és soha nem hajtottunk végre gyakorló felszállást a Hornetről. Az összes gép karburátorát gondosan beállították Eglinben, hogy tankolás nélkül repülhessenek a 2000 mérföldes küldetésben – kivéve a mienkét. Már nem volt idő rá." |
| Idézet Robert G. Emmens hadnagy egy 50 évvel később, 1989-ben egy barátjának írt leveléből. |
| Mindenesetre York jelentős információkkal szolgált a Vlagyivosztok környéki lehetséges repülőterekről. |
| # 9 |
 |
| 40-2303-as számú repülőgép – „Whirling Dervish”, a 34. század legénysége. |
|
| Pilóta |
Harold Francis Watson, 0-397797, hadnagy |
| Másodpilóta |
James M. Parker, Jr. 0-421128, hadnagy |
| Navigátor |
Thomas Carson Griffin, 0-377848, hadnagy |
| Bombázótiszt |
Wayne Max Bissell, 6579237, őrmester |
| Lövész, szerelő |
Eldred Von Scott, 6530453, törzsőrmester |
| Hajóidő szerint 8:53-kor szállt fel. |
| Watson bombázásának következményei |
| Watson hadnagy és legénysége Dél-Tokióban a Tana folyótól 800 méterre északra a Shiba Ward 1-ben rendkívül hatékony bombázást hajtott végre a Tokyo Gas and Electric Company és Japanese Special Steel Company gyárai ellen a Tokiói-öböl partján. Az elsődleges célpontot két 500 font súlyú bombával támadták. Egyik bombája behatolt egy benzinnel, olajjal és illékony metil-kloriddal teli raktárba, majd a szomszédos faépületbe pattant, és ott robbant fel. A bombák 10 láb mély és 30 láb átmérőjű krátereket hagytak hátra. A harmadik rombolóbomba a vasútállomás közelében áthatolt egy házon, és mélyen behatolt az alatta lévő agyagba. A katonaság 650 méteres területet zárt le a hatástalanítás idejére. A Kawasji teherautó- és tartálygyár is találatot kapott. |
|
| Sötétedés után és heves esőben érkeztek a kinai szárazföld fölé. Pyong-tótól 100 mérföldre délre Watson utasította legénységét, hogy ugorjanak ki. Watson is kiugrott és megsérült, karja beleakadt az ejtőernyő zsinórzatába, és a válla kificamodott. Kínaiak szállították Hengyangba, ahol találkoztak egy orvossal, aki visszatette vállát a helyére. Hazakerült, ahol 1944 nyaráig a washingtoni Walter Reed Kórházban feküdt. Bissell és Scott őrmesterek 1943-ban hazatértek. Bissell részt vett egy pilótaképzésen, és megszerete szárnyait. |
| # 10 |
 |
| 40-2250 számú repülőgép, a A 89. felderítő osztag legénysége |
|
| Pilóta |
Richard Outcalt Joyce, 0-401770, hadnagy |
| Másodpilóta |
J. Royden Stork, 0-421345, hadnagy |
| Nav./Bomb.tiszt |
Horace Ellis "Sally" Crouch, 0-395839, hadnagy |
| Lövész, szerelő |
George Elmer Larkin, Jr., 6984298, őrmester |
| Lövész |
Edwin Weston Horton Jr., 6139178, őrmester |
| Ez a repülőgép eredetileg két nappal a Hornet kifutása előtt csak teszteket veégzett volna a fedélzetről, de ezt váratlanul törölték. A csoport 10-es gépeként Joyce és a legénysége a tesztek helyett Japán megtámadására indult... |
| "Hajóidő szerint körülbelül 08:05-kor szálltunk fel a hordozóról (-10 zóna). Becslésem szerint kb 5 perccel voltunk lemaradva Watson hadnagytól, aki éppen előttem szállt fel. Nem okozott nehézséget a felszállás. Egyszer megkerültem a hordozót, és bal oldalon a tengely irányával párhuzamosan átrepültem felette. A giroszkópot az erre irányra állítottam, és 270 fokos általános irányon indultam Tokió felé. Kissé késtem a jobb motorom folyamatos kihagyása miatt, amely végül megszűnt és kielégítően működött. Hajóidő szerint 13:20-kor közvetlenül előttünk megláttuk az Inubo Zaki pontot. Körülbelül 150 méter jelzett vízszint feletti magasságban repültem az első másfél órában, amikor a lövészem közölte, hogy felettünk és előttünk van egy kétmotoros gép. Egy japán járőrrepülőgép volt, amely azonnal kibújt a felhők közül, és utánunk fordult. Növeltem a sebességet, és sikerült lehagynom a járőrgépet. Nem lőtt rám, de azt hiszem, felismerte, hogy ellenség vagyok. Mi sem lőttünk rá, mivel nem került hatótávolságon belülre. Becslésem szerint ez körülbelül 600 mérföldre történt Tokiótól. Az utolsó 500 mérföldet Tokió felé 120 és 300 méter közötti magasságban repültem le vékony párában és laza felhőkben, hogy elkerüljem az észlelést. 28 hüvelyk elosztónyomást és körülbelül 1370 RPM fordulatszámot használtam, 150 és 165 MPH közötti sebességgel." |
|
| A Japan Special Steel Company-t és más ipari célpontokat bombáztak. Támadásuk rendkívül sikeres volt a heves légelhárítótűz, és kilenc ellenséges vadászgép támadása ellenére. Ez volt az egyetlen gép, mely jelentős károkat szenvedett a támadásban. Rengeteg kiskaliberű találatot kapott, de több 20-30 centis lék is tátongott a gép törzsén. |
| "Közvetlenül az Inubo Zaki pont után délre fordultam, majd 10 mérföld után berepültem a szárazföld fölé. Nyugatra fordultam, és 1000 méter magasságon átrepültem egy rövid földnyakon a Tokiói-öbölbe. Amikor elértem az öblöt, leborítottam a felhők közül és megkerestük a célpontomat. 700 méteren beálltam a pályára úgy, hogy a cél előtt 210 MPH-s sebességünk volt kijelezve, nyitott bombaajtókkal. Nem találkoztam vadászokkal, sem légvédelmi tűzzel, csak mikor már az öböl felett voltunk. Egy repülőgép-anyahajó futott ki az öbölből a Yokosuka haditengerészeti támaszpont felé, és feltehetően kis kaliberű fegyverekkel tüzelt ránk. Hatástalan és pontatlan volt. Bombáinkat 800 méterre északra a Tana folyótól 480 méter magasságból körülbelül 14:40-kor engedtük ki a hajó idő szerint. Ledobtam két 500 fontost a Japanese Special Steel Company főüzemére, mindkettő közvetlen találat lett. Az egyik pont egy nagy üzem közepén csapódott be, a másik pedig két épület között landolt, és mindkettő oldalfalát lerombolta. A harmadik bombát és a gyújtóbombákat a Shiba Ward nehézipari és lakossági részlegében dobtuk le, 1/4 mérföldnyire a parttól. A 3. rombolóbomba által okozott kár mértékét nem tudtuk felmérni az erős légvédelmi tűz és a 9 Zero típusú vadászgép támadása miatt. A gyújtó klaszter sűrűn lakott civil és ipari szektorra hullott, közvetlenül az elsődleges célpont mellett. Elég nagy pusztítást végzett." |
| Joyce jelentése a légvédelemről: |
| "Súlyos légvédelmi tüzet kaptunk a célpont felett, mivel hosszú és egyenes utat tettem meg a célpont felett. A robbanások nagyon közel voltak, de általában mögöttem. A robbanások mintájából 3 lövegüteget gyanítottam. Nem túl nagy kaliber, a koncentráció többnyire mögöttem volt, de jól követtek és nagyon közel álltam hozzá, hogy kiforduljak a célterületről. Kis kaliberű földi tűzről nem tudok, bár Tokióból nagyon alacsony magasságon menekültünk. Nagy kaliberű találatot viszont kaptunk, közvetlenül a vízszintes stabilizátor előtt, ami kb 7 hüvelyk átmérőjű lyukat szakított a törzsbe. Könnyű és hatástalan légvédelmi tüzet kaptunk egy, az öbölből kihajózó repülőgép-hordozótól. Ekkor kilenc Zero vadászból álló alakulat jött be felettem és egy kicsit jobbra előttem. Körülbelül 1500 méteres magasságból borítottak le ránk, de rosszul ítélték meg a sebességet, amelyet 330 MPH-ra növeltem, és meredeken leborítottam balra. A vadászok követtek, de én befordultam alájuk, és egy pillanatra megmenekültem. Kikerültem légvédelmi tűzből. 330 MPH volt a sebességem a süllyedés közben, és nagyon közel kerültem a talajhoz. Közvetlenül a tetők felett 275 MPH jelzett légsebességem volt. Három Nakajima 97-est láttam fent és balra, akik követni próbáltak, de nem tudtak lépést tartani a sebességemmel. A Zeroknak azonban nagy magassági előnyük volt, de túl alacsonyan voltam és nem tudtak, vagy nem mertek követni. Három kivételével mindet leráztam, miközben nyugatnak tartottam a hegyek felé. Nem tűntek túl lelkesnek, hogy közel jöjjenek hozzám, lövészem amikor csak lehetett, tüzelt rájuk. Amikor délnek fordultam a hegyeknél, hogy kimenjek a tengerre, hirtelen egy Zero került mellém és fölém. Mindennel lőttünk rá, amink volt, és azt hiszem, eltaláltunk, de egyikünk sem volt biztos abban, hogy lelőttük-e vagy sem. Nem hiszem. Nagyon jó pozícióban volt a támadáshoz, de nem tette meg, ehelyett megszakította a harcot, kifordult és eltűnt. Tokió felett sehol nem láttam légvédelmi ballonokat, de a legénységem sem. Lehet, hogy volt néhány, amit nem láttunk, mi a célpontunkra figyeltünk." |
|
| Joyce, Zero vadászokkal vívott harcáról szóló jelentéséből egy oldal hiányzik. "A Zérók közül 3 üldözött a..." [innentől hiányzik...] de Joyce személyes visszaemlékezése pótolta ezt a hézagot. |
| Ez volt az egyetlen gép, mely jelentős károkat szenvedett a támadásban. Rengeteg kiskaliberű találatot kapott, de több 20-30 centis lék is tátongott a gép törzsén. |
|
| "Hajóidő szerint körülbelül 13"55-kor hagytam el a Japán szárazföldet, Yokohamától körülbelül 10 mérföldre nyugatra, ahol enyhe AA-tűzbe ütköztünk, amikor elhagytuk a partot, de nem volt találat. Úgy tűnt, hogy a légvédelem rosszul mérte fel a sebességemet, de a magasság nagyon pontos volt. Utána rámtalált és üldözött három vadászgép. Már kezdtem visszafojtani, amikor bejöttek támadni, ezért növeltem a sebességet, felemelkedtem 1000 méterre néhány felhőbe. 600 méter/perc emelkedéssel leráztam őket. A vadászok eltalálták a bal szárny végét. A sérülés nagyon csekély volt. Ezután kb 30 mérföldre repültem ki a tengeren, a szárazföld látótávolságán kívülre, majd dél felé vettem az irányt az Oshima-szoros felé, 244 fokos általános iránnyal. A támadások alatt sem a legénység, sem a motorok nem sérültek. Nem láttam más ellenséges repülőgépet Tokió és Kína között. Nem láttam ellenséges vízfelszíni járművet Tokió és a kínai partok között, kivéve kis halászhajókat, amelyekből sokat láttam Tokió és az Oshima-szoros között." |
| "...Kína partjaihoz közeledve kedvezőtlen időjárási körülményekkel, nevezetesen köddel és esővel találkoztam. Kénytelen voltam műszerek alapján repülni az utolsó 160-200 km-en. Egészen a gép elhagyásáig műszereken maradtam. Korábban már próbáltam használni az automata repülésirányító berendezésemet, de az nem működött megfelelően, ezért inkább most végig kézzel repültem a gépet. Körülbelül 150 méter magasságban, 1300-as fordulaton tettem meg az utat Kínáig, az Ohsima-szorostól 261 fokos pályán. 29 hüvelyk higanyszálnál indultam, és fokozatosan csökkentettem 25 hüvelykre. Körülbelül 160-165 MPH-t jelezett a műszerem. Erős hátszelet kaptunk a Kínai-tengeren, ami segített nekünk." |
| "...Körülbelül abban az időben, amikor a navigátorom úgy becsülte, hogy el kellene kezdeni a tengerszint feletti magasság növelését a tengerparti hegyek miatt, már elég alacsonyan voltunk a vízhez. Megpillantottunk egy szigetet, és néhány pillantást vethettünk a szárazföldre, amikor átértünk a parton. Sötétedett és még mindig ködös volt, esett és egyre rosszabb lett. Felhős idő volt felettünk. Hajóidő szerint körülbelül 20:40-kor keltünk át a parton, és azt hiszem, körülbelül 40 mérföldre délre a Hangchow-öböl bejáratától. Felmásztam 1000 méterre a szárazföld felett, és folytattam az utat. Azt hittem, van elég üzemanyagom ahhoz, hogy egészen Chuchowig jussak. A fogyasztásomat nagyjából 65 és 70 gallon/óra között tippeltem. Tudom, hogy kevesebb mint 70 gallon volt óránként, Tokió elhagyása után. " |
| "...Ahogy közeledtünk a chuchowi várható érkezési időhöz, rájöttem, hogy az időjárás és a hegyek miatt nem számíthatunk normál leszállásra, ezért mondtam a legénységnek, hogy készüljenek fel a kiugrásra, és lelassítottam a gépet 125 MPH-ra. Körülbelül 15 percnyi benzinnél felmásztam 3000 méterre, és mondtam a lövésznek, hogy ugorjon, ami meg is történt. Amikor már biztosak voltunk benne, hogy nem találja el a lövészt,ledobtuk az elülső menekülőajtót. Lövész, mérnök, navigátor, másodpilóta és jómagam; ebben a sorrendben ugrottunk. " |
| "...Összeszedtem némi élelmet és felszerelést, visszavettem a fordulatszámból, hogy a gép ne vegyen fel túl nagy sebességet, de a motorokat járva hagytam. Dolgoztam egy kicsit, hogy kijussak a pilótafülkéből. Némi gondom volt. A pilóta és a másodpilóta páncéllemezei közé szorultam, ezért kicsit tovább kellett nyomnom a botot előre. Kevés időm volt bármi mást is csinálni. Miután ugráshelyzetbe kerültem, kiugrottam a navigációs fülke menekülőnyílásán keresztül, ahol a legénység többi tagja is elhagyta a gépet (kivéve a lövészt)." |
| "...Kiestem a gépből, meghúztam a zsinórt, az ernyő kinyílt és tökéletesen működött, kivéve, hogy az egyik lábszíj csatja elnyíródott, a bal lábamon lévő lábszíj pedig szétvált, és egy kicsit lecsúsztam. A mellkasi hevederem ekkor felemelkedett, és egy igazán lenyűgöző ütéssel állon vágott, ugyanakkor kirántotta a pisztolyomat a válltokomból, és kidobta a semmibe." |
| "...Becslésem szerint körülbelül egy percet lebegtem. Hallottam, ahogy alattam a repülőgép egy hegy oldalának ütközik, felrobban és lángra lobban. Néhány másodperccel később kissé hirtelen értem földet, ami nagyon meglepett, mert nem láttam, mikor fogok talajt. Nem voltam túl messze a repülőgéptől, de rájöttem, hogy elég meredek lejtőn vagyok, és nagyon keveset látok a ködtől és az esőtől. Sértetlen voltam." |
| "...Kibújtam a hámból, elővettem a túlélő-csomagot, és bebugyoláltam magam az ejtőernyőmbe. Próbáltam aludni, melegen és szárazon tartani magam. Másnap reggel még mindig köd volt, de amikor valamennyire kitisztult, elindultam a gép roncsa felé. Egy magas hegy tetején voltam egy meredek lejtőn, sok sziklával. Rájöttem, hogy szerencsés vagyok, mert nem sérültem meg súlyosan. A gép körülbelül egy mérföldnyire volt, de négy órába telt, míg elértem. Amikor megérkeztem a gép lezuhanásának helyszínére, amely szintén nagyon magasan volt, azt tapasztaltam, hogy számos kínai keresgélt a roncsok között. Üdvözöltem őket, és megértettem velük, hogy amerikai vagyok. Barátságosak voltak velem. A gép a hegy oldalának ütközött, roncsai nagy területen szóródtak szét, az éjszaka folyamán leégett. Semmit sem tudtam megmenteni belőle. Az egyik kínai elvezetett egy kis faluba, másnap pedig találkoztam néhány kínai katonával, akik egy napig pihentettek, majd két nap alatt átvezettek a hegyeken, mígnem elértük Tunki Anhweit. Az ottani katonai rendőrök elvittek egy teherautón Tankiba, és onnan vonattal mentem Chuchowba. Három napot töltöttem Chuchowban, majd onnan Ningtuba mentem busszal, ami három napig tartott, majd egy nappal később egy repülő felvett minket, és elvitt Chungkingba." |
|
| A fenti, döltbetűs idézetek Joyce támadás utáni jelentéséből származnak, mely a |
| Doolittle-projekt 1942. június 5-én leadott küldetési jelentésében olvashatók |
| /aláírva/ RICHARD O. JOYCE Hadnagy, légihadtest, 0-4-1770 |
| Senki nem sérült meg. A teljes személyzet Indokínában szolgált tovább 1943-ig. |
| # 11 |
 |
| 40-2249 számú repülőgép, a "Hari Kari-er", a 89. felderítő osztag legénysége. |
|
| Pilóta |
Charles Ross Greening, 0-22443, százados |
| Másodpilóta |
Kenneth E. Reddy, 0-421131, hadnagy |
| Navigátor |
Frank Albert Kappeler, 0-419579, hadnagy |
| Bombázótiszt |
William L. Birch, 6561172, őrmester |
| Lövész, szerelő |
Melvin J. Gardner, őrmester |
| A "Hari Kari-er" egy angyal neve. Tekintettel arra, hogy a Doolittle Raid mindössze négy hónappal az Egyesült Államok háborúba lépése után történt, a Doolittle Raid gépeivel együtt valószínűleg az első, harcban résztvevő amerikai nose art-ok közé tartozik. Chun írta a "The Doolittle Raid 1942" c. könyvben: "A jelvény a meztelen angyal fehér körvonala, aki bombát tart kezében, és készen áll arra, hogy felülről ejtsen halált és pusztulást az ellenségre. A jobboldali képen a sötét folt közvetlenül a bomba előtt - ott ahol a „Hari Kari-er” név volt felfestve - egy sötétebb olívzöld színnel lett átkenve. Ennek oka nem világos." |
| Greening hajóidő szerint 8:56-kor szállt fel. |
| Greening ötlete volt a bombavetéshez használt eredeti célzóberendezés lecserélése egy pontosabb, de "filléres" megoldásra, a "Mark Twain"-re. A japán partok felett Greening százados átrepült egy aktív ellenséges légibázis felett, majd tíz perccel később négy Kawasaki Ki-61 Hien „Tony” támadta meg őket. A B-25 találatokat kapott a jobb szárnyon, de horpadásokon kívül semmilyen látható sérülés nem történt. Chun kutatásai szerint (The Doolittle Raid 1942) a toronylövész feltehetően lelőtt két ellenséges vadászgépet, másik kettőt pedig megrongált. A „Hari Kari-er” valószínűleg az első amerikai repülőgép volt, amely lelőtt egy Ki-61 Hient. |
| "Megfigyeltük, hogy két vadász elég súlyosan megsérült, az egyik lángokban állt. Ám egyiküket sem láttuk lezuhanni." |
| A szerkesztő: Nem tudom, hogy ezek igazolt győzelmek-e, de keresem a győzelmek megerősítését, amennyiben nem találok ilyet, jelezni fogom. A Wikipedia angol nyelvű "Charles Ross Greening" cikke tényként közli. |
|
| Yokohama nagy olajfinomító és olajtároló telepét és Yokosuka haditengerészeti bázisait kellett támadnia. A meghibásodott iránytű miatt északi irányban mintegy 97 km-re eltért első célpontjától, így Greening Sacura olajfinomítóját bombázta Tokiótól keletre, 200 méter magasságból. Ezután irányt változtatott a Yokosuka haditengerészeti bázis felé és ott is ledobta bombáit. Mindkét célponton pontos találatokat értek el. Az olajtárolót valamilyen tetővel álcázták, hogy lehetőség szerint elrejtse, ami alatta van. Nagy fekete füstoszlopot lehetett látni több mint 50 mérföld távolságból is. A kikötő torkolatától nem messze a lövészek három járőrhajót is tűz alá vettek a .30-as orrgéppuskával. Egy hajó lángba borult. Becsült méretük 50-60 láb hossz. Ezután nyugatnak fordultak, és Kína felé indultak. |
| A fenti, döltbetűs idézet, illetve a támadás leírása Greening és K.E. Reddy támadás utáni jelentéséből származnak, melyek a |
| Doolittle-projekt 1942. június 5-én leadott küldetési jelentésében olvasható. |
| /aláírva/ Charles Ross Greening, 0-22443, százados, Pilóta |
| /aláírva/ Kenneth E. Reddy, 0-421131, hadnagy, másodpilóta |
| Amikor Kína partját elérték, még 320 kilométernyi üzemanyaguk volt. Végül Chuchowtól körülbelül 40 mérföldre északnyugatra egy hegyvidéki területen 3000 méteren kiugrottak, a gép nem sokkal később lezuhant. Reedy hadnagy eltörte a térdkalácsát, és megsérült a fején, Gardner őrmester mindkét bokáját kificamította. Kínaiak az Anhu tartománybeli Shexian megyébe kísérték. Zeng Jianpei tolmácsolt nekik és megkérdezte őket mit szeretnének. Birch azt mondta neki, hogy szeretne egy üveg sört. Sört akkoriban ritkán láttak arrafelé. Birch meglepetésére azonban Zeng szerzett neki egy üveg sanghaji márkájú sört. Birch később azt mondta, hogy az az üveg sör „a legízletesebb sör volt, amit valaha kóstoltam életemben”. |
| # 12 |
 |
| 40-2270-es számú repülőgép, a „Fickle Finger”, a 37. század legénysége. |
|
| Pilóta |
William M. Bower, 0-398577, hadnagy |
| Másodpilóta |
Thadd Harrison Blanton, 0-421030, hadnagy |
| Navigátor |
William Roy Pound, Jr., 0-419332, hadnagy |
| Bombázótiszt |
Waldo J. Bither, 6101457, törzsőrmester |
| Lövész, szerelő |
Omer Adelard Duquette, 6143447, főtörzsőrmester |
| A japán partok átrepülése után |
| Hajóidő szerint 8:59-kor szállt fel. Bower gépére két vadászgép akaszkodott, de nem kerültek lőtávolságba. A célpont közelében rengeteg kötött légvédelmi léggömb került az útjukba. |
| Bower célpontja az ogurai finomító volt, illetve két gyár és egy nagy raktár a yokohamai dokk mentén. 340 méter magasról és 200 mph sebességnél dobta bombáit. A bombákat egymás után engedték el a vasúti iparvágányoknál a finomítónál és a tartálytelepen. Vasúti sínek szakadtak szét és tartálykocsik robbantak fel. A finomítót is eltalálták és felrobbantották. A a tartálytelepre zuhanó utolsó bomba és a gyújtóklaszter hatását nem észlelték a súlyos légelhárítás miatt. Kína felé, 100 mérföldre keletre a japán partoktól észrevettek egy kis japán időjárásjelző hajót. Lecsaptak rá és elsüllyesztették, majd repültek tovább. |
|
| "Nehéz AA-val találkoztunk közvetlenül a bombakibocsátási pont előtt D-ről, Ny-ról, É-ról. A magasság jó volt, de előttünk, mögöttünk robbantak. A gépet nem érte találat. A bombakioldás után gyors ereszkedés földközelbe, ezután ujra AA-t kaptunk. Annyira pontatlanul lőttek, hogy találatokat értek el saját léggömbzárukon, az egyik el is pusztult. Később AA jött hátulról és a dombról is nyugatra, körülbelül két mérföldig a tengerparton. A sorozatok ötösek voltak, a követés kiváló, de találat nem volt." |
| Több, nyilvánvalóan elavult kétfedelű repülőgép követte őket 900 méter távolságra, kb tizenöt percig, de nem tudták megtámadni. |
| Körülbelül 40 mérföldre északnyugatra Chuchowtól, amikor a leszállás már lehetetlennek tűnt, a személyzet összegyűlt a navigátorfülkében. 23:30-kor a legénység öt másodperces időközönként elhagyta a gépet, majd húsz másodperc múlva a pilóta ugrott utolsónak. A B-25-ös 3500 méteren haladt 120 mérföld/órás sebességgel, AFCE bekapcsolva. Lövészük, Duquette eltörte a lábát, amikor földet fogott. Helyi kínaiak egy rozoga autóval szállították Chuhsienbe. |
| "Leereszkedtem egy hegyre, sérülés nélkül megúsztam. Bebugyoláltam magam a selyembe, és hajnali 5:30-ig aludtam. Ugrás előtt a legénységnek azt mondtam, hogy tegyenek hasonlóképpen, és reggel próbálják megtalálni egymást. Másnap reggel elindultam lefelé a hegyről, és több órán keresztül gyalogoltam kelet felé, majd egy kis faluban egy iskolai tanár segített. Sötétedésig DK felé mentem, majd hajnalig aludtam. Másnap a legénységből hárman csatlakoztak hozzám egy faluban. A negyedik másnap délben akadt ránk. Akínaiak elvittek minket Sianba, ahol egy autó vitt tovább Chuchowba. Hat éjszakát töltöttünk a légierő állomásán, majd szombat este vonattal indultunk Yun Sanba. Egy busz várt minket, amivel három napot utaztunk Heng Yangba. Ott felvett minket egy repülő, és Chungkingba repültünk. Részletes jelentés csatolva." |
| A fenti, döltbetűs idézetek Bower támadás utáni jelentéséből származnak, melyek a |
| Doolittle-projekt 1942. június 5-én leadott küldetési jelentésében olvashatók. |
| /aláírva/ WILLIAM M. BOWER, hadnagy, légihadtest. |
| Útközben csatlakozott hozzájuk a 10. gép legénysége. Duquette Indokínában maradt. 1942. június 3-án a burmai Lashio bombázása után hegyoldalba csapódott gépével, és meghalt. Bower a Tokyo Raid után 1942 szeptemberétől 1945 szeptemberéig Angliában szolgált a légierő 8. bombázó egységeivel. Pound a Tokyo Raid után még 50 küldetést repült navigátorként az ETO-ban 1942 szeptembere és 1944 márciusa között. 1948-ban szerelt le. |
| # 13 |
 |
| 40-2247-es számú repülőgép, a „The Avenger”, a 37. század legénysége. |
|
| Pilóta |
Edgar E. McElroy, 0-421122, hadnagy |
| Másodpilóta |
Richard A. "Knobby" Knobloch, hadnagy |
| Navigátor |
Clayton J. Campbell, 0-419327, hadnagy |
| Bombázótiszt |
Robert C. Bourgeois, 7000417, őrmester |
| Lövész, szerelő |
Adam Ray Williams, 6969211, őrmester |
| Robert Bourgeois bombázótiszt: |
| – Ezerszer átnéztem a képeket a Hornet fedélzetén. Tudtam, hol található minden üzlet, műhely, raktár ezen a haditengerészeti bázison. Mintha a saját kertem lett volna. – emlékezett vissza. |
|
| E. McElroy hajóidő szerint 9:01-kor szállt fel. "Greening kapitány, aki a háromgépes rajunk vezetője volt, és Bower hadnagy, aki Greening jobb szárnyán repült, még látótávolságban voltak, így körülbelül 1475 fordulat/perc és körülbelül 170 mérföld/óra sebességgel olyan 30 perc alatt tudtuk beérni őket. Körülbelül 282 fok általános irányon repültünk velük formációban, mígnem 1330 körül átléptük a partot. Egy ideje gyanítottuk, hogy túl messze vagyunk északon, így 1345 körül biztonságos távolságra a parti légelhárítástól visszamentünk a tengerre, és 250 fokos pályát véve követni kezdtük a partvonalat. Nem láttunk ellenséges repülőgépet vagy nagy felszíni hajót, kivéve számos kis halászhajót. Ahogy követtük a partvonalat délre, körülbelül 4 teherszállító hajtót láttunk, akik látszólag part menti hajózással foglalkoztak. 1420 körül úgy becsültük, hogy a célunktól keletre vagyunk, ezért befordultunk a szárazföld belsejébe. Helyzetünket kissé félreértve a tokiói kikötő délkeleti partján lévő repülőtér fölé érkeztünk, ahol rendkívüli pontatlansággal lőttek ránk. Ezen a ponton meghatároztuk helyzetünket, és északkelet felé haladtunk célunk felé." |
|
| McElroy bombázásának következményei |
| McElroy hadnagy „The Avenger” (Bosszúálló) nevű B-25-öse keletről közeledve körülbelül 400 méteren és 200 mérföld/órás sebességgel haladva a célpont erős légvédelmi tüze ellenére sikeresen megtámadta a Yokosuka haditengerészeti bázist. Ellenséges hadihajókat és raktárakat bombázott. Az egyik japán hajó közvetlen találatot kapott, és az oldalára borult, egy másik lángba borult. A Taigei tengeralattjáró-ellátó hajón pedig hatalmas, 26 x 50 méteres léket robbantott. A Taigei épp átalakítás alatt állt, ez lett később a Ryuho könnyű repülőgép-hordozó. Az átalakítás hónapokat csúszott. |
| "A bombákat 1440 óra körül dobtuk le a zsúfolt, beépült területen. Úgy gondoljuk, hogy minden bombánk talált. Láttuk, hogy egy nagy daru széttörik és elzuhan, és egy részben kész hajó pedig egy épületbe csúszott, majd lángra lobbant. A bombák 3 másodperces intervallumokal estek le, láthatóan maximális hatást fejtettek ki, mindent elpusztítottak a kikötőben, és lángba borították a hajókat." |
| "Amikor körülbelül 30 mérföldre a tenger felett haladtunk, hatalmas fekete füstgomolyokat látttunk felszállni a célpontból." |
| Erős légvédelmi tüzet észleltek a cél felett. A pontosság korrekt volt (megfelelő magasság és sebesség), de nem történt találat. Vadásztevékenységet nem észleltek, léggömbzár nem volt. |
| Fotó a Tokiótól és Yokohamától délre található Yokosuka haditengerészeti bázisról. Nagy valószínűséggel a 13-as repülőgép ablakából készült bombavetés előtt |
|
| "Körülbelül félúton a céltól Yakashima szigete felé egy nagy tengeralattjárót láttunk, amely látszólag nyugalomban állt. Körülbelül 15 mérfölddel távolabb három nagy cirkálót láttunk, melyek Japán felé tartottak." |
| Sikeresen elérték Kínát. Amikor a leszállást lehetetlennek látták az időjárási körülmények miatt, a legénységet a navigátorfülkében gyűjtötték össze. McElroy parancsot adott, hogy szedjenek össze mindent, ami kell. Étel, zseblámpa, extra kapcsok, fegyveröv pisztollyal, EÜ csomag, stb... A gép 260°-os irányon haladt, AFCE (Automatic Flight Control Equipment - Automatikus repülésirányító berendezés) bekapcsolva. Sebesség 160 MPH. A legénység 2245 órakor 1800 méteren egymást a lehető legygyorsabban követve ugrott ki. |
| "Utoljára ugrottam ki, de ugrás előtt teljesen visszahúztam a gázkart. Mindenki biztonságosan landolt, kivéve az őrmestert." |
| Lövészük, Williams őrmester, aki egy fán landolt, kificamította a térdét. Williams közel volt a géphez és elsántikált a roncshoz. Később elmondta McElroynak, hogy a bombázó teljesen kiégett. Knobloch hadnagy elvágta a csípőjét, amikor kiugrott, de néhány napon belül meggyógyult. |
| "Másnap éjjel 0100 körül megtaláltuk egymást Knoblock hadnaggyal, és napestig aludtunk, majd elkezdtük kideríteni a kínaiaktól, hogy hol vagyunk. 10 körül Campbell hadnagy és Bourgeois őrmester csatlakozott hozzánk a faluban, ahol voltunk, és hamarosan elindultunk dél felé egy idegenvezetővel. 1100 körül elértünk egy helyőrséget, és 1130 körül csatlakozott hozzánk Williams, kiegészítve a legénységünket. A helyőrség katonái elindultak velünk délre. Éjszaka megálltunk egy kis faluban, miután az elmúlt 3 órában pónikon lovagoltuk. Másnap reggel 1000 körül indultunk és 1700 körül érkeztünk meg Poyangba. Kedves fogadtatásban részesítettek minket, a Missziós nővérek egy kellemes vacsorát adtak nekünk, és lefektettek minket. Másnap és még este is Poyangban maradtunk, jól gondoskodtak rólunk. Reggel felszálltunk egy gőzhajóra, és egész nap hajóztunk Yingtanba. Ott maradtunk éjszakára, másnap Liu tábornok bankettet adott, majd 2000-kor vonattal indultunk Chuchowba. Másnap reggel 07:00-kor le kellett szállnunk a vonatról légiriadó miatt. Körülbelül 15 perccel később 3 repülőgép géppuskával lőtte a vonatot, de nem okozott kárt. 16:30-kor szállhattunk fel ismét a vonatra, és 1730 körül érkeztünk meg Chuchowba. Körülbelül 3 napig maradtunk Chuchowban. Vonattal mentünk Yingtanba, majd 3 nap buszozás Hengyangba. 2-án ott pihentünk és vártunk, a Chungkingból értünk küldött repülőgépre. Május 3-án végül megérkeztünk Chungkingba. Minden kínai nagyon kedves volt velünk, és mindent megtettek a kényelmünkért." |
| "Minden rendben. Részletes jelentés csatolva." |
| A fenti, döltbetűs idézetek McElroy támadás utáni jelentéséből származnak, mely a |
| Doolittle-projekt 1942. június 5-én leadott küldetési jelentésében olvashatók. |
| /aláírva/ EDGAR E. MCELROY, 1. AC hadnagy |
| A teljes legénység több mint egy évig Indokínában maradt, és küldetéseket repültek. A legénység mind az öt tagja túlélte a háborút. |
| # 14 |
 |
| 40-2297-es számú repülőgép, a 89. felderítő osztag legénysége. |
|
| Pilóta |
John A. Hilger, 0-20437, őrnagy |
| Másodpilóta |
Jack A. Sims, 0-421340, hadnagy |
| Nav./Bombázótiszt |
James Herbert Macia Jr., 0-419330, hadnagy |
| Rádiós / Lövész |
Edwin V. Bain, 6561290, törzsőrmester |
| Lövész, szerelő |
Jacob Eierman, 6883947, őrmester |
| Hilger őrnagyot, aki a "tökéletes perfekcionista" hírnévnek örvendett, Jimmy Doolittle a küldetés parancsnok-helyettesének nevezte ki. Hilger őrnagy hajóidő szerint 09:07-kor szállt fel. A start után egy-két órával Tokiótól 600 mérföldre keletre meglátott egy japán járőrgépet, de az nem vette észre a bombázót. „…ellenséges járőrrepülőgépet láttunk, de feltételezhető, hogy nem látta gépeinket.” A B25-ös incidens nélkül haladt tovább nyugat felé. A hordozóról 268°-os mágneses pályát repültek a partig, ahol a parttal párhuzamos irányba álltak, amíg el nem értek egy pontot, amely öt mérföldre van Nagayától délre. |
| "Japánban egész legénységünket lenyűgözte a városok zordsága és a célpontok kiválasztásának nehézségei. Minden épület szürke volt és nagyon egyforma megjelenésű. A városok egyáltalán nem úgy néztek ki, ahogyan azt a célmappákban és a térképeinken található információk alapján vártuk. Az általunk használt térképek félrevezetőek voltak, mert túl nagy volt a kontúrintervallum. Arra számítottunk, hogy nagyon alacsonyan közelítjük meg a tenger felől Nagoya-t, de időnként a dombok majdnem 400 méterre kényszerítettek. A dombok nem látszottak a térképeken." |
| "Mérsékelt AA tüzet észleltünk, amikor felhúztunk Nagoyától keletre, hogy elérjük a bombázási magasságunkat. A pontosság nagyon gyenge, de a sorozatok magassága kiváló volt." |
| A bombatámadás 15:20-kor történt. Hilger a Nagoya-kastély katonai laktanyájára és Nagoyától délre a Mitsubishi repülőgépgyárra dobta bombáit 500 méterről, 220 mérföld/órás sebességnél. Mindkét célponton közvetlen találatokat ért el. „A hátsó toronylövész sok kis tüzet látott, és amikor kb. 10 perccel később, harminc mérföldre délre voltunk, láttunk egy magas, fekete füstoszlopot a város felett. Az oszlop magasságát 1500 méterre becsülném, az oszlopon lévő gombafej nagyon heves tüzeket jelzett.” |
| "Az AA tűz tíz percig folytatódott, miután elhagytuk a célterületet. Csak két-három lövés volt elég közel ahhoz, hogy kényelmetlen legyen. A robbanások mérete 37-40 mm-es űrméretet jelez." |
| A bombázást követően Nagoya felett egyetlen ellenséges gépet láttak felszállni. Ez egy kis monoplán volt, nem azonosították a típusát, de nem támadta meg a gépüket és hamarosan eltűnt. Nagoya elhagyása után hat cirkálót és egy repülőgép-hordozót észleltek. Három cirkáló és egy szállító volt az egyik csoportban, három cirkáló pedig egy másik csoportban. Ez a két csoport körülbelül ötven mérföldre volt a déli parttól. |
| "A támadás után 180°-os irányt repültünk 15:45-ig, ekkor 20 mérföldre voltunk a parttól. Az irányt ezután 225°-ra változtattuk, és 16:00-ig tartottuk, ekkor az irányt 252°-ra változtattuk. Japán déli csücske 19:18-kor maradt el, és ekkor 262°-ra változtattam az irányt.
Körülbelül 300 mérföldre a kínai partoktól esővel és sűrű felhőzettel találkoztunk. Körülbelül 100 mérföldre a parttól 20:15-kor az időjárás olyan rosszra fordult, hogy 300 méterre emelkedtünk és műszerekkel mentünk tovább. 21:05-kor úgy becsültük, hogy túl kell lennünk a partvonalon, és elkezdtünk 2000 méter fölé emelkedni. Láttunk néhány felhőhézagot, de nagyon kevés fényt a földön. 22:20-ra úgy becsültük, hogy túl vagyunk a ChuChow-n, és még mindig műszereken vagyunk. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ChuChowban nem lehet leszállni, figyelmeztettem a legénységet, hogy készüljenek fel a hajó elhagyására. Körülbelül 40 gallon benzinünk maradt, és 8500-ra változtattam a tengerszint feletti magasságot, és ugrásra utasítottam a legénységet. A legénység gyorsan és zavartalanul elhagyta a hajót. Hátsó lövész, mérnök, navigátor és másodpilóta sorrendben. Miután a másodpilóta kiugrott, a géppel 170 mph és sebességre és vízszintes repülésre álltam (az AFCE nem üzemelt), majd én is elhagytam a gépet. Nem sokkal az ugrás után hallottam, hogy a repülőgép lezuhant. Egy nagyon durva hegytetőn landoltam, de szerencsére csak kisebb horzsolásokkal. A fegyverszíjakon a fegyver, az étel, az elsősegély-csomag és húsz lőszer volt. Ebből csak kettő veszett el ugrás közben. Az ernyő egy részéből sátrat készítettem, a többit magamra tekertem, és ott töltöttem az éjszakát." |
| "Mindenki rendben. A részletes jelentés mellékelve ." |
| A fenti, döltbetűs idézetek Hilger támadás utáni jelentéséből származnak, mely a |
| Doolittle-projekt 1942. június 5-én leadott küldetési jelentésében olvashatók. |
| /aláírva/ JOHN A HILGER, Pilóta, 40-2297, ASN 0-2437, őrnagy, légihadtest. |
| A jelentést kiegészítette: Mrs. Virginia B. Hiller, Jamaica Plans, Mass. |
| 1942. június 27. John Hilger őrnagy, percekkel azután, hogy a támadásban és az felkészülésben végzett munkájáért megkapta a Distinguished Flying Cross kitüntetést. Ez akkoriban az Egyesült Államok ötödik legmagasabb harci kitüntetése volt. Bolling Field, Washington DC, Egyesült Államok, |
|
| # 15 |
 |
| 40-2267-es számú repülőgép, a „TNT”, a 34. század legénysége. |
|
| Pilóta |
Donald Gregory Smith, 0-389010, főhadnagy |
| Másodpilóta |
Griffith Paul Williams, 0-421336, hadnagy |
| Nav./Bomb.tiszt |
Howard Albert Sessler, 0-43165, hadnagy |
| Lövész, orvos |
Thomas Robert „Doc” White, 0-420191, hadnagy |
| Lövész, szerelő |
Edward Joseph Saylor, 6569707, őrmester |
| Az egység orvosa és a gép lövésze T.R. „Doc” White, érdekes módon maga választhatta meg, melyik géppel akar repülni. Ő a "TNT" becenevű B-25-öst választotta, pont a neve miatt. White dokit a gép orrán lévő, a TNT kémiai képletét ábrázoló NoseArt a Cal Technél töltött napjaira emlékeztette. |
| A TNT képlete a gép orrán |
|
| A kettes motornál pár órával indulás előtt hibát találtak, javítani kellett. Start előtt beindították a hajtóműveket, és figyelték, hogy a 2-es számúnak milyen hangja van, nincs-e valami baj vele, de az simán járt. Amikor a „TNT” indítási pozícióban volt, Smith feszülten figyelte az indítótisztet és a megfelelő pillanatban meg is kapta a jelet. Teljes csappantyúk, kiengedett fékek, előrenyomott gázkarok... és a „TNT” gurulni kezdett a Hornet fedélzetén. Mikor a futópálya végére ért, a hajó egy nagy hullámra futott fel. Ebben a pillanatban Smith megemelte a gépet, ami a fedélzet felemelkedésével együtt szó szerint feldobta a B-25-öst. Smith gépe egy pillanatra szinte csak lógott a levegőben, aztán alig az átesési sebesség felett, de repülni kezdett. A személyzet megkönnyebbülve nézett egymásra... Hajóidő szerint 9:15-kor szálltak fel. |
| Jack Hilger 14-es számű gépét követték, közel a vízhez. Csaknem két órán keresztül repülve nem láttak japán hajókat, de már a szigetek között kis gőzösöket vettek észre. Viszonylag közel repültek el mellettük és az egyik hajó utasai zsebkendőkkel integettek feléjük, azt hitték, hogy japán gépek. A fehér csillag közepént ott volt a vörös kör."Doc" szerint ez téveszthette meg őket. A szárazföldhöz közeledve egyre több volt a sampan és a kis halászhajó. Nagyon alacsonyan repültek, és az egyik kis csónak felett elrepülve a halász vízbe esett. |
| 1430 körül az előttünk repülő Hilger meglengette szárnyait, és elkanyarodott Nagoya felé, a „TNT” tovább repült. A tengerparton négy kisfiút láttak, akik játszottak és köveket dobáltak a vízbe. A bombázó átsuhant felettük. White átmászott a fotósfülkébe, és veszettül fényképezni kezdett, bármit, ami katonai érdeklődésre tarthat számot, beleértve azokat a repülőtereket is, amelyek felett áthaladtak anélkül, hogy egy japán repülő is felszállt volna. Amikor a átrepültek egy hegygerinc felett Oszakába, belefutottak egy sűrű füstködbe, amely jellemzően körülveszi Oszakát ipari létesítményei miatt. Mindent láttak odalenn: vonatok jártak; oda-vissza közlekedő buszok és utcai autók, még egy polgári utasszállító repülőgép mellett is elhaladtak. Ahogy a „TNT” Kobe felé közeledett, a tengeri szél elfújta a ködöt, és tisztán látták a célterületet. „Doc” White úgy fényképezett és filmezett, mint egy őrült, mivel a környék tele volt gyárakkal. |
|
| Japán idő szerint 1515-kor a „TNT” felemelkedett, és elengedte bombáit. Kobe repülőgépgyára és az öböl északi részén található kikötő volt a célpont. Az egyik bomba egy kikötői raktárépületbe csapódott, a másik egy rakodótelepre esett, az utolsó kettő pedig a repülőgép-összeszerelő üzembe vágódott. White: |
| „Furcsa látvány volt, ahogy a levegő tele van ezekkel a zöld és fekete izékkel, aztán rájöttem, hogy ezek a mi gyújtóbombáink!” |
| A sötét, esős éjszakában Donald Smith végre megpillantotta a hegyeket a kínai tengerpart mentén. Hiába is próbált volna emelkedni – az üzemanyag kifogyott. Smith úgy döntött, hogy a tengerre teszi bombázóját a Sangchow melletti kis sziget mellett, 500 méterre a parttól. A bombázó egyenletesen, simán landolt a vízfelszínen, a személyzet sérülés nélkül elhagyta a repülőgépet, mielőtt az elsüllyedt volna, és mentőtutajon eveztek a partra. |
| Amikor partot értek a Tantou szigeten, döbbenten vették észre, hogy Tom White doki (a gép egyik lövésze és az egység orvosa) sehol sincs. Kiderült, hogy White nem is ugrott be a csónakba. hanem visszamászott a gépbe, hogy "kincseit" megkeresse: egy sebészeti műszerekkel teli dobozt és egy gyógyszeres tokot. White a lassan süllyedő gépben a műszerdobozt megtalálta, de gyógyszereket már nem. White még évekkel később is bánta, hogy nem találta meg a gyógyszereket. Ha az nem veszett volna el a tengerben, Ted Lawson hadnagy, a 7. számú bombázó pilótája nem veszítette volna el a lábát. |
| Doolittle a jelentésében: "White tette, valamint a szolgálat iránti önzetlen odaadása és az AC 40-2261-es számú repülőgép sérült személyzetének ellátása példamutató bátorságot mutat, és külön dicséretet érdemel." |
|
| Ma Liangshui otthon kártyázott barátaival, amikor hirtelen ugatást hallott. A sötétben kinézve, a falu túlsó végén elemlámpák villanását látta meg. A háború idején, akik éjszaka zseblámpát használtak, ellenséges katonák vagy kalózok voltak. A nagy sietve a házuk mögötti dombra futottak. Egy pillanatnyi csend után Ma Liangshui apósa jelentkezett, hogy kideríti, mi történt. Az öreg hamarosan visszajött, és azt mondta, hogy nincsenek kalózok, se japánok, csak néhány valamilyen külföldi. Így hát Ma Liangshui és családja hazament, és a disznóólban négy magas férfit találtak különös bőrruhában és csurom vizesen. Ma bevitte őket a házba. Felesége, Zhao Xiaobao száraz ruhát adott nekik és tüzet gyújtott, hogy a didergő emberek felmelegedjenek. Mivel a faluban senki sem értett angolul, a repülősök Ma régi világtérképén mutatták meg, honnan is jöttek ők. Vendéglátóik ekkor végre megértették, hogy amerikai repülősökkel hozta össze őket a sors. |
| Eközben White doki még mindig nem került elő, ezért az amerikaiak keresni akarták, de Ma lebeszélte őket erről, a parton sötétben, esőben, sziklák között nem célszerű mászkálni. Másnap kora hajnalban Ma Liangshui kivitte őket a tengerhez, és egy hatalmas szikla alatt meg is találták az átázott, fázó dokit. Napközben pihentek, majd éjszaka Ma Liang Shui és falusi barátai kínai halásznak öltöztették őket, majd egy kis sampan-on áthajóztak velük a japán blokádon. Még sötétben partra szálltak, és elindultak Chuchow felé. A japánok még napokig vadásztak az amerikaiakra. |
| Útban Chuchow felé Smith értesült Ted Lawson (a 7-es gép pilótája) súlyos lábsérüléséről, ezért bevárták őket, hogy White doki orvosi segítséget tudjon nyújtani. Ha a gyógyszerek megvannak, nem kellett volna amputálni, de White nem tehett mást. |
| # 16 |
 |
| 40-2268-es számú repülőgép, a „Bat Out of Hell”, a 89. felderítő osztagtól. |
|
| Pilóta |
William Glover "Bill" Farrow, 0-421731, hadnagy |
| Másodpilóta |
Robert L. Hite, 0-417960, hadnagy |
| Navigátor |
George Barr, 0-431644, hadnagy |
| Bombázótiszt |
Jacob Daniel DeShazer, 6584514, tizedes |
| Lövész, szerelő |
Harold A. Spatz, 6936659, őrmester |
| Érdekes történet a másodpilótáé. 1942 februárjában Robert L. Hite hadnagy önként jelentkezett a küldetésre, és egy hónapig saját legénységével készült a feladatra. Ám legénysége és gépe kimaradt, miután kiderült, hogy csak tizenhat bombázó fér el a USS Hornet repülőgép-hordozón. A döntéstől összetörve Hite kijelentette, hogy bármelyik legénységhez csatlakozna, bármely szabályt elfogad, csak repülhessen Doolittle csapatában. Hite szerencséje az volt, hogy William Farrow hadnagy nem volt elégedett saját másodpilótájával, és le akarta cserélni. Ekkor kérte meg Hite-ot, hogy csatlakozzon a 16-os géphez másodpilótaként. |
| A B-25-ös motorindításakor egy fedélzeten dolgozó matróz megcsúszott, és a felpörgő bal légcsavar levágta a karját. Közvetlenül azelőtt, hogy növelte volna a motorok fordulatszámát, Farrow beleszólt a rádióba: „Oké, ki akar maradni valaki? Utolsó lehetőség!” Megjegyzését nevetés fogadta. Aztán egy heves széllökés majdnem letolta a B-25-öst a repülőgép-hordozó fedélzetéről. Az indító zászlós 9 óra 15 perckor kiadta nekik a GO jelet, és Bill Farrow odakiáltott a legénységének: „Mindenki kapaszkodjon! Essünk neki." A „Bat Out of Hell” (A pokol denevére) végül szerencsésen felszállt. Hajóidő szerint 9:19-kor szállt fel. Doolittle után 59 perccel hagyták el a Hornet fedélzetét. Majd' öt órányi repülés után érték el a japán partokat. Farrow látta, hogy Japán strandjai üresen fehérlenek. Körülbelül kilencven perc repülési időre voltak a célpontjuktól, mikor George Barr navigátor tájékoztatta Farrow hadnagyot, hogy innen még nyolc-kilenc óra a kínai Chuchow Air Field, ahol a támadás után le kell szállniuk. Farrow nyutázta. |
|
| 15:30 körül Farrow hadnagy és legénysége megközelítette célját. A légvédelem már felébredt, egyes források szerint vadászok is megtámadták őket. A "Bat Out of Hell" sérülés nélkül érte el a célt, és Jacob DeShazer bombázótiszt eleresztette bombáit a Mitsubishi Repülőgépgyárra. Mind célba talált. Sikeresen bombázták az olajtároló telepeket is, majd elindultak Kína felé. |
| Majdnem tizenhárom óra repülés után Barr hadnagy egy világítótornyot vett észre Kína partjainál. Farrow ekkor 3400 méterre emelkedett, hogy átrepüljön az előttük magasodó hegyek felett. Sötét volt, és Farrow nem találta meg Chuchow repterét. Nyugat felé repült, hogy kikerüljön egy viharzónát. Messzire keveredtek Chuchow Air Fieldtől, amikor Farrow észrevette egy város fényeit. Barr közölte, hogy ez Nanchang, és japán fennhatóság alatt áll. Nem sokkal később a Bat Out of Hell motorjai akadozni kezdtek. |
| Az alacsony üzemanyagszint miatt Farrow kénytelen volt kiadni a parancsot a gép elhagyására, bár tudta, hogy közel vannak még Nangchang városához. A levegőben elszakadtak egymástól. Földetérés után Barr hadnagyot egy órán belül elfogták. Farrow hadnagy és Cpl. Jacob DeShazer találkozott néhány kínai falubelivel. Kétszáz dollárt ajánlottak nekik, hogy biztonságban elvigyék őket Chungkingba. A falubeliek Farrow-t és DeShazer-t egy kunyhóba kisérték, és megetették őket. Nem sokkal később berontottak a Japán Birodalmi Hadsereg tisztjei, és foglyul ejtették mindkét férfit. Mielőtt elszállították az amerikaiakat, lemészárolták azokat a falusiakat, akik segítettek Farrowéknak. |
| Egyetlen délelőtt mindenki hadifogoly lett. Farrow hadnagy és DeShazert később egy másik katonai börtönbe szállították, ahol találkoztak a "Bat Out of Hell" legénységével. (Doolittle jelentésében ezt fűzte hozzá: Mivel a két elfogott legénység az AC 40-2268-as és 2298-as számú repülőgépen tartózkodott, lehetséges, hogy e két repülőgép azonosítása és elhelyezkedése zavart okoz.) A következő hat hónapban különböző börtönökben kínozták és verték őket. DeShazer 40 hónapot töltött fogságban, majd 1945. augusztus 20-án szabadult. 1945. október 15-én leszerelt és civil pályára lépett. |
| DeShazer-t a több mint három év hadifogság erősen megviselte, de kitartott. Lánya, Carol Aiko DeShazer Dixon írt egy elgondolkodtató könyvet a háborúról és a megbocsátásról: Return of the Raider (A támadó visszatérése). |
| Carroll V. Glines ezredes, USAF történész a következőket írta: A "Return of the Raider" egy túlélő szempontjából mutatja be a Japán elleni Doolittle-támadást. Jacob DeShazer története ékes bizonyítéka annak az elszántságnak, amely az Egyesült Államokat győzelemre vitte. |
| DeShazer 2008. március 15-én halt meg Oregon államban, Salem városában. Temetésén többszázan vettek részt és a USAF egy B-1 Lancer tisztelgő áthúzásával köszönt el tőle. Kitüntetései: a Distinguished Flying Cross, a Purple Heart és a Yung Hui Kínai Mell Rend |
| A flotta |
 |
| Task Force 16 A képen a USS Hornet 1942-ben |
|
| SORSZÁM |
GÉPSZÁM |
PILÓTA |
NÉV |
NÉV (Angol) |
JELZÉS |
| 0 |
2344 |
Doolittle alezredes |
|
|
|
| 1 |
2292 |
Hoover hadnagy |
|
|
|
| 2 |
2270 |
Gray hadnagy |
Whiskey Pete |
Whiskey Pete |
Csak a név felirata |
| 3 |
2282 |
Holstrom hadnagy |
|
|
|
| 4 |
2283 |
Jones százados |
|
|
|
| 5 |
2298 |
Hallmark hadnagy |
Zöld Darázs |
Green Hornet |
Csak a név felirata |
| 6 |
2261 |
Lawson hadnagy |
Tépett Kacsa |
Ruptured Duck |
Donald Kacsa figura |
| 7 |
2242 |
York százados |
|
|
|
| 8 |
2303 |
Watson hadnagy |
Tornadó Dervis |
Whirling Dervish |
Tornádó rajz |
| 9 |
2250 |
Joyce hadnagy |
|
|
|
| 10 |
2249 |
Greening százados |
Hari-Kari-Er |
Hari-Kari-Er |
Angyal bomával |
| 11 |
2278 |
Bower hadnagy |
A "bemutató" újj |
Fickle Finger |
Csak a felirata |
| 12 |
2247 |
McElroy hadnagy |
Bosszúálló |
Avenger |
Csak a név felirata |
| 13 |
2297 |
Hilger őrnagy |
|
|
|
| 14 |
2267 |
Smith hadnagy |
TNT |
TNT |
TNT képlete |
| 15 |
2268 |
Farrow hadnagy |
A pokol denevére |
Bat Out of Hell |
Csak a név felirata |
| Nagyobb Nose Art képek a gépek szerinti eseményleírásoknál láthatók |
|
|
| A gépek közül tizenöt elérte Kínát vagy annak partjait. Egy gép a Szovjetunióban, Vlagyivosztokban szállt le, ahol személyzetét internálták. Ez a gép sohasem tért vissza az Államokba és személyzete is csak 14 hónappal később Iránon keresztül. Összességében a 80 fős személyzet közül 64-en élték túl a bevetést és tértek vissza az amerikai csapatokhoz rövid időn belül. Egy, a leszállási zónában földet ért gép személyzetét elfogták a japánok. Két embert kivégeztek, hárman hadifogolytáborba kerültek a háború végéig. Egy másik gép személyzete ejtőernyővel ugrott ki, de egyiküknek nem sikerült ernyőt nyitnia, halálra zúzta magát. Négy gép kényszerleszállást hajtott végre. Ezek közül kettőnél nem sérült meg senki, a harmadik esetben négy sérült volt, akiknek a kínaiak segítettek a felépülésben és a hazajutásban. A negyedik gép kényszerleszállása során két ember meghalt. A többieket elfogták a japánok és a pilótát, illetve a másodpilótát kivégezték. A személyzet egyetlen életben maradt tagja a háború végéig fogolytáborban maradt. |
|
| Sadamu Shimomura tábornok |
| 1946 februárjában négy japán tisztet fogtak el, és indult ellenük eljárás az amerikai hadifoglyokkal szemben tanusított rossz bánásmód miatt, és öt év börtönbüntetésre ítélték őket. Shimomura volt az, aki elrendelte kivégzést. Őt 1946 februárjában a tokiói Sugamo börtönbe szállították. Onnan 1947. március 14-én japán tisztviselők mentették ki, és „néhány hónapra egy csendes helyre” vitték. Az a férfi, aki elrendelte Doolittle portyázóinak kivégzését, soha többet nem került börtönbe. Később beválasztották a japán parlamentbe, majd 1968-ban, 80 éves korában egy közlekedési balesetben életét vesztette. |
| IX. |
|
MIT TUDHATTAK A JAPÁN VEZÉRKARNÁL? |
| Azt nem tudni, hogy a japánok, akik több kínai és orosz, valamint amerikai diplomáciai kódot is feltörtek, jutottak-e bármilyen következtetésre a támadás előtti kommunikáció lehallgatásával. Egyes források szerint Yamamoto admirális a jelfelderítési adatok alapján úgy vélte, hogy a közeljövőben lehetséges egy amerikai légitámadás Tokió ellen. |
| Japán tengeralattjárók április 10-én Hawaiitól északnyugatra észlelték a hajócsoport jelenlétét. A japán rádiós hírszerzés pedig 14-én jelentette valószínű a flotta szándékait. A japánok Halsey admirális (USS Hornet) és Mitscher (USS Enterprise) közötti kis mennyiségű lehallgatott rádióforgalom révén tudatában voltak annak, hogy egy amerikai flotta hajózik a Csendes-óceán nyugati részén. Nem gondoltak arra, hogy ez a flotta akár meg is támadhatja Japánt. |
| Április 18-án 5 óra körül őrjáratozó repülőgép is jelentette a flottát. A hajócsoport 1200 km-re volt Japántól (kb. 35° É, 154° K). amikor reggel 7:38 után a 23-as számú Nitto Maru japán hajó rádión jelentette, hogy támadás alatt állnak. |
| A Hypo Station Enterprise-on tartozkodó RI egysége szerint a japán kommunikáció csak a B-25-ösök partközelbe érésekor erősödött fel. |
| Feladatukat sikerrel végrehajtották. A légvédelem csak az egyik B-25-öst rongálta meg könnyebben. A visszaemlékezések, jelentések szerint a légvédelmi tűz intenzív, de pontatlan volt. A japán tüzérek jól ítélték meg a magasságot, de a robbanások a gépek jobb vagy bal oldalán történtek, és a támadók sem repülőgépet, sem személyzetet nem veszítettek Japán felett. A 16-ból mindössze egy gép nem tudta ledobni bombáit kijelölt célpontjára. |
| A Tokiót támadó gépek bombái jelentős károkat okoztak. Becslések szerint 14 tonna bombát dobtak le Japánra. A rajtaütés összesen 112 épületet semmisített meg, 53-at megrongált. Összesen 87 férfi, nő és sok iskolás gyermek halálát okozták. A 151 súlyosan sérült civil közül az egyik egy olyan nő volt, akit arcon és combon találtak a repeszek, miközben kagylókat gyűjtött Nagoya közelében. Legalább még 311-en szenvedtek könnyű sérüléseket. |
| Tokióban a támadók elpusztították a Kommunikációs Minisztérium transzformátorállomását, valamint az Asahi Electric Manufacturing Corporation gyára körül több mint 50 épületet, illetve 13-at a Nemzeti kender- és csávázóipari vállalat területén. A támadás Tokiótól Kobéig felgyújtotta a lakóházakat. |
| A Tokiótól délre fekvő Kanagawa prefektúrában a támadók a Japanese Steel Corporation és a Showa Electric öntödéit, gyárait és raktárait, valamint a Yokosuka haditengerészeti bázist bombázták. |
| Az északi Saitama prefektúrában a B-25-ösök lerombolták a Japan Diesel Manufacturing Corporation vállalat épületeit. Nagoyában teljesen megsemmisült a Toho Gas Company egyik hatalmas gáztartálya, illetve a Mitsubishi Heavy Industries repülőgépgyárat is megrongálták. Egy katonai kórház hat osztálya lángokba borult, valamint elpusztult egy élelmiszerraktár és a hadsereg egyik nagy raktára. |
| Travis Hoover, Robert Gray, David Jones és Richard Joyce pilóták támadásai összesen 75 ember halálát okozták. Jones bombái követelték a legtöbb emberéletet – összesen 27-et. |
| Egyetlen B-25 Mitchell szállt le épségben, ez 8-as gép volt Edward J. York százados pilótával, aki Vlagyivosztok közelében egy mezőn tette le a bombázót. 14 Mitchell lezuhant, miután a személyzet kiugrott belőle, 1 gép pedig tengerre szállt, majd elsüllyedt. |
| Egy maroknyi bombázó, melyek mindegyike két tonna lövedéket szállított, aligha ejtett komoly sebet egy hadigépezeten, mely a földkerekség csaknem tizedét uralta. Inkább a találékonyságon, az okosságon és a hősiességen van a hangsúly, amely egy ilyen, szinte öngyilkos küldetés végrehajtásához szükséges. William Halsey Jr. admirális egy személyes levélben üdvözölte Doolittle-t. „Nem tudok vitézebb tettről a történelemben, mint amit az Ön százada most végrehajtott. Történelmet írtál” – írta Halsey, aki a Doolittle Raid csapatát szállító munkacsoport parancsnoka volt. |
| A Doolittle Raid-re a történészek úgy tekintenek, mint az Egyesült Államok jelentős morálépítő győzelmére. Bár a japán hadiiparban okozott károk csekélyek voltak, a támadás megmutatta a japánoknak, hogy hazájuk sebezhető, és arra kényszerítette őket, hogy több frontvonalbeli vadászegységet vonjanak ki a csendes-óceáni háborús övezetekből a haza védelme érdekében. Ennél is fontosabb volt, hogy a japán parancsnokok nagyon kínosnak tartották a rajtaütést, és a csendes-óceáni védelmi területen észlelt rés bezárására tett kísérletük közvetlenül az amerikaiak döntő győzelméhez vezetett a midwayi csatában 1942 júniusában. |
| Doolittle jelentése a Japán elleni támadásról, a War Department Headquarters of the Army Air Forces számára, Washington, 1942. július 9. |
| A jelentést a Hadsereg Légierejének Hírszerző Szolgálata reprodukálta a Hadsereg Légierejének parancsnokának ellenőrzésével és engedélyével. |
| "Tilos a további terjesztés a légierőnél, kivéve a magasabb rangú tisztek körében. A szélesebb körű terjesztésre alkalmas változat egyes részeit a Hadsereg Légierejének Hírszerző Szolgálatának főhadiszállásán állítják össze hírszerzési összefoglalók formájában." |
|
| A jelentés keltezése, leadása: 1942. június 5. |
| A hadsereg légierejének parancsnoka számára. |
| "Felkészüléskor nehézséget tapasztaltunk az alsó torony megfelelő működésében. Probléma merült fel a torony működtető mechanizmusával, valamint a visszahúzó és kieresztő mechanizmussal. Ezeket a gondokat végül nagyrészt sikerült megoldani. Ekkor kiderült, hogy a lövész pozíciója és a célzóberendezés működtetése nehézkes, és a rendelkezésre álló idő alatt nem lehetséges a lövészek alapos kiképzése a torony hatékony működtetésére. Ennek következtében, valamint a súlymegtakarítás és a további üzemanyagtartályok felszerelésének lehetővé tétele érdekében az alsó tornyot eltávolítottuk, és a burkolathiányt lemezzel fedtük le." |
| "Az 50-es kaliberű lőszer hiánya miatt a géppuskákat nem lőtték be, és a kiképzés megkezdésekor azonnal megállapítottuk, hogy nem működnek megfelelően. W.C. Olson úr a Wright Fieldről volt nagyrészt felelős a megoldásért. Felügyelte a hibás alkatrészek cseréjét, a többi ellenőrzését, a hézagok megfelelő beállítását és a fegyverkarbantartók kiképzését. Amikor elindultunk a küldetésünkre, minden fegyver kielégítően működött." |
| (Ennek ellenére legalább két gép jelentett fegyverelakadást) |
| "A háromgépes rajok parancsnoki gépeit elektromos működtetésű automata kamerákkal szerelték fel, amelyek 30 másodperc alatt 60 képet készítettek. A kamerákat a pilóta bármikor bekapcsolhatta, de az első bomba leesésekor automatikusan elindultak. A két 50-es kaliberű fából készült fegyver között a farok legszélső csúcsában helyezkedtek el a kamerák. A lencse szöge 35° volt, a kamerák 157°-ban lefelé mutattak, a hátsó mező vízszintes helyzetben 2 és fél fok a horizont felett, illetve 32 és fél fok a horizont alatt. A teszteken tökéletesen működtek. A többi tíz repülőgépen 16 mm-es filmkamerák voltak hasonló felszereléssel." |
| "Speciális, 500 font súlyú rombolóbombákat biztosított Max F. Schneider ezredes közreműködésével a hadászati osztály. Ezeket a bombákat 50% TNT-t és 50% Amatolt tartalmazó robbanó keverékkel töltötték meg. 1/10 orrbiztosítékkal és 1/40 speciálisan elkészített 11 másodperces késleltetésű hátsó biztosítóval voltak felszerelve. A második biztosíték is volt arra az esetre volt, ha a hátsó biztosíték meghibásodik. Ha az előre meghatározott bombázási magasság alá kell menni, pl rossz időjárási viszonyok miatt, a hátsó biztosítékot közvetlenül a felszállás előtt ki lehetett volna cserélni egy hosszabb késleltetésű biztosítékra." |
| "A Chemical Warfare Service speciális klasztereket küldött, amelyek mindegyike 128 gyújtóbombát tartalmazott. Ezeket a klasztereket az Edgewood Arsenalban fejlesztették ki, a tesztet az Air Corps tesztcsoportja végezte Aberdeenben. Teszteket végeztek a megfelelő működésük biztosítására, valamint az esési szög és a diszperzió meghatározására." |
| "Különleges, 50-es kaliberű lőszert alkalmaztunk. Egy sorozat: 1 nyomjelző, 2 páncéltörő, 3 robbanógolyó. 800 lövés .50 Cal., 800 lövés .30 Cal." |
| "Március 31-én és április 1-jén 16 gépet raktak a USS Hornetre az Alameda Air Depot dokkja mellett. Bár 22 gép állt készen a berakodásra, a fedélzeten csak 15-nek volt hely. Végül 16 gépet raktak be. W.F. Halsey admirálist a parancsnokság kérte, hogy engedélyezze minden pilóta felszállását a küldetés megkezdése előtt, de ha ez nem lehetséges legalább egy pilótának engedélyezze a felszállást, hogy a megszerzett információkat továbbadhassa a többieknek. Halsey ezzel nem értett egyet, az ezzel járó késedelem miatt. Azonban abba beleegyezett, hogy vigyen egy plusz gépet, ami felszállhat. Később megállapodtunk abban, hogy ezt a gépet a fedélzeten tároljuk, így 15-ről 16-ra növeltük a gépmennyiséget." |
| "Az első ellenséges járőrhajót április 18-án hajnali 3 óra 10 perckor észleltük, de elkerültük. A flotta igyekezett elkerülni a másodikat is valamivel napkelte után, amikor egy harmadik felfedezett minket. Ezt az őrhajót elsüllyesztettük, de el kellett fogadnunk, hogy legalább egy rádióüzenet elment a japán parancsnokságra, és ezért azonnal fel kell szállnunk. A felszállás északi szélesség 35° 43' északi hosszúság 153° 25' keleti fokán történt, körülbelül 824 mérföldre keletre Tokiótól. A flotta ezután azonnal visszafordult, de délután még két japán hajó elsüllyesztésére kényszerült. Érdekes megjegyezni, hogy az óceán még Japántól ilyen távolságra is láthatóan tele volt japán hajókkal." |
| "Felszálláskor mindegyik repülőgép jobbra fordult, majd átrepült Hornet tengelye felett. A Hornet irányvonala nagy alakban volt megjelenítve a fedélzeti sziget mögötti lövegtorony tetején. Ez a repülőgép iránytűjének és a giroszkópnak köszönhetően lehetővé tette a pontos navigációs irány megállapítását, és lehetővé tette számunkra, hogy a megfelelő irányra álljunk Tokió felé. Ezt szükségesnek és kívánatosnak tartottuk az iránytű kalibrálásának esetleges elállítódása miatt." |
| "A légvédelmi védelem aktív volt, de pontatlan. Minden légvédelmi robbanás fekete volt, és látszólag kisméretű, körülbelül 37 vagy 40 mm-es lövegek voltak. Feltételezhető, hogy a nagy sebesség és az alacsony tengerszint feletti magasság, amelyen repültünk, lehetetlenné tette számukra, hogy nagyobb kaliberű fegyvereiket ránk fordíthassák, ha léteztek ilyenek. Több repülőgépet légvédelmi repeszek találták el, de egyik sem sérült meg olyan mértékben, amely akadályozta volna a támadást. Feltételezhető volt, hogy a géppuskával is lőttek minket, a legénység eddig megkérdezett tagjai közül senki sem látott ilyen akciót, és nem volt bizonyíték arra, hogy géppuskalövedékek érték volna bármelyik repülőgép alját. Egy öt-hat darabos léggömbzárat figyeltek meg a Tokiói-öböl legészakibb részén, és egy másik zárat az öböl délkeleti részének közelében. Ezek a léggömbök körülbelül 1000 méter magasságban álltak, de számuk nem volt elegendő ahhoz, hogy megakadályozzák a bombázásunkat. A japán légvédelmi tűz annyira pontatlan volt, hogy amikor az egyik repülőgépünkre löttek a légvédelmi ballonok közelében, lelőtték néhány saját léggömbjüket." |
| "Arra számítottunk, hogy a célpontjaink álcázása miatt nehézségek adódhatnak. Tokió térségében alig, vagy egyáltalán nem figyeltek meg hatékony álcázást." |
| "Annak ellenére, hogy legalább egy rádióüzenetet elküldött a később elsüllyesztett japán járőrhajó, nem volt komoly ellentevékenység. Egy japán járőrrepülő vagy bombázó közvetlenül a mi formációnk felé tartott körülbelül 600 mérföldre Tokiótól. A gép megfordult és követte az egyik repülőgépünket, így tudjuk, hogy megfigyeltek minket. Számtalan japán járőrhajóval és halászhajóval találkoztunk 300 mérföldnyire a parttól egészen a japán partokig. Elhaladtunk egy japán könnyűcirkáló mellett (az egyik pilóta tankernek gondolta) körülbelül egy mérföldre keletre Tokiótól. A japánok láthatóan egyáltalán nem voltak felkészülve érkezésünkre. Amennyiben az üzenetek valamilyen üzenetközpontba megérkeztek, gyenge információterjesztést vagy kommunikációs rendszerük teljes meghibásodását feltételezhetjük." |
| "Nagyra értékeltük volna, ha Chungking tájékoztatást kap korai felszállásunkról, de a szigorú rádiócsend miatt ezt nem lehetett megtenni. Mi kértük, hogy azonnal felszállás után tájékoztassák Chungkingot, de úgy gondoltuk, hogy a haditengerészet nem tájékoztatta őket. Reméltük, hogy a kinaik a japán rádió lehallgatásával megszerzik a szükséges információkat. Valójában Chungking tudta, hogy jövünk, de hivatalos tájékoztatást nem kaptak, feltehetően a rendkívül rossz időjárás és az ebből adódó kommunikációs nehézségek miatt. Ennek eredményeként Chuchowban nem biztosítottak számunkra rádiós bejöveteli frekvenciát, sem leszálló jelzőlámpákat. Ellenkezőleg, amikor a gépeinket meghallották a fejünk fölött, légiriadó riasztást adtak ki, és lekapcsolták a fényeket. Ez, valamint a rendkívül kedvezőtlen repülési időjárás és az üzemanyaghiány lehetetlenné tette a biztonságos leszállást a célállomáson. Egy gép Vlagyivosztokban szállt le, két gép a part közelében vízre szállt, a többiből a legénység ejtőernyővel kiugrott." |
|
| Doolittle-projekt 1942. június 5-én leadott küldetési jelentése |
| /aláírva/ JH DOOLITTLE, 0-271885, alezredes |
| A következő javaslatokat és hibákat a B-25-B típusú repülőgép tényleges harcában találtuk : |
| LŐTORNYOK, GÉPPUSKÁK, GÉPÁGYÚK. LÖVÉSZEK VÉLEMÉNYE, PROBLÉMÁK |
| "Legnagyobb gyengeségünk - és úgy véljük, hogy a legtöbb légihadtest egység legnagyobb gyengéje - az, hogy az ágyúsok nem rendelkeznek gyakorlati tüztapasztalattal. Teljesen lehetetlen jó légi lövészeket kinevelni pusztán "szimulációval". Szükséges, hogy lehetőségük legyen nagyszámú lövést leadni valós körülmények között, különféle típusú célpontokra. Nehéznek bizonyult a torony torokmikrofonjainak használata belső kommunikációra. Jobb eredményeket értek el, ha a mikrofonokat kézzel a torokhoz tartották. Ez nem volt lehetséges egy tüzérnél, akinek mindkét keze foglalt volt. Javasoljuk, hogy biztosítsanak bizonyos eszközöket a torokmikrofonok biztonságosan a torokhoz való tartásához anélkül, hogy a viselője megfulladna... (Szerk.: nos, ez utóbbi egy elég szabadgondolkodású megjegyzés volt...) Az is kívánatos, hogy egy mikrofongombot helyezzenek el a vezérlőkaron, mivel néha azonnali használat szükséges, és jobban hozzáférhetőnek kell lennie, mint a jelenlegi helyzetben. |
|
| Doolittle-projekt 1942. június 5-én leadott küldetési jelentéséből. |
| A BENDIX FELSŐ TORONY működési tapasztalatai: |
| "Javasoljuk kézi töltőfogantyú alkalmazását a hidraulikus töltőegységeknél, mivel hidraulikus hiba megakadályozza a fegyverek feltöltését: a lemez eltávolítása és a kézi fogantyú felszerelése három-öt percet vesz igénybe, ám harci körülmények között ez nagyon nem bizonyulna kielégítőnek. A fenti állapotot az S. Sgt. EV Bain jelzi. A fentieken kívül nincs más ajánlás. A legénység jelentései egyetértettek. |
| Doolittle-projekt 1942. június 5-én leadott küldetési jelentéséből. |
| /aláírva/ EDWIN V. BAIN, alhadnagy, Air Corps. |
| "A legénységek tagjai egyetértenek abban, hogy a B-25B felső toronyja, bár sokkal jobb, mint az alsó torony, egyáltalán nem kielégítő. Két 24 V-os generátor röviddel a felszállás előtt elromlott, egy harmadik gépnek pedig a torony elektromos rendszere akadt el, így a tizenhat torony közül három használhatatlan lett. Sokkal több probléma tapasztalható az Azimuth motorral, mint a magassági motorral. Ez valószínűleg annak a ténynek köszönhető, hogy az Azimuth motort sokkal többet használják, mint a magassági motort, különösen, amikor a lövész ellenséges repülőgépeket keres. A torony vezérlése egyáltalán nem kielégítő. Értesülésünk szerint ez – legalábbis részben – javulni fog az új vezérléssel. A teleszkópos irányzék nem kielégítő, mivel összegyűjti a port és a nedvességet, és a látókúp túl kicsi. Tudomásunk szerint ez is korrigálásra kerül a jövőben." |
| "A 30-as kaliberű orrágyú telepítése egyáltalán nem kielégítő. Valóságos harci körülmények között lehetetlen gyorsan egyik pozícióból a másikba váltani, különösen, ha a fegyvert elsütötték, és az adapter felmelegedett és kitágult. Ebben az esetben az idő a nagy tényező, mivel a fegyvert nem lehetett elég gyorsan mozgatni. Az orr üvegléce nem elég erős, és néhány lövés után megreped. Erősen ajánlott, hogy két 50-es kaliberű kézi működtetésű fegyvert helyezzenek el alacsonyan az orrban, körülbelül 60°-os szögelmozdulással lefelé a vízszintestől és 30°-os szögben a bal és jobb oldal felé. Ezeket a fegyvereket a bombázótiszt működtetné, miután ledobta a bombáit. Addig reteszelni kell felső elülső helyzetben (a tűzvonal párhuzamos a repülőgép hossztengelyével), és így a pilóta is tüzelhet, a géppel célozva. Ha lett volna ilyen telepítésünk, sokkal több kárt okozhattunk volna. A jelenlegi hátsó torony közelében elhelyezett hasonló lövegkészlet némi védelmet nyújtana a hátsó részen, tisztább és könnyebb lenne, mint a jelenlegi torony, valamint egyszerűbb és hatékonyabb. Egy másik javaslat szerint két (2) 0,30 cal-os fegyver is beszerelhető lenne az orrba. Szóba került két (2) fix 0,50 cal felszerelése is. Úgy gondolták, ha megfelelő irányzékot sikerül felszerelni, akkor ezek a fegyverek nagy károkat okozhatnak. " |
| "A lövészek a fegyver irányzékát nagyon nem találták kielégítőnek az irányzék elhelyezkedése miatt (beépített dehidratátorral) és a látható porrészecskék miatt. A port nem lehetett eltávolítani, csak ha teljesen szét volt szerelve. Ehhez legalább 24 órás karbantartásra volt szükség. Az üveg sem porálló. A kép nem úgy jelent meg, ahogyan az természetes lenne a szemnek. Nagyon nehéz volt felvenni a célpontot az irányzékban. Ennek oka a korlátozott látószög vagy kúp hibája. Úgy gondolják, hogy ezek a hibák önmagukban legalább 60%-kal csökkentik a tűz hatékonyságát. A toronygenerátorban azt találták, hogy a torony 12 órás, szinte folyamatos működtetése során az azimutmotort legalább 95%-kal többet használták, mint az emelőmotort. Ez azimut motor meghibásodásához vezetett, bár a motorokat gondosan ellenőrizték és karbantartották a küldetés előtt. A lőszerdobozokkal kapcsolatban azt is megállapították, hogy egy meredek és gyors süllyedésnél a lőszer ki tud "ugrani" a tartókból, a szíjak elszakadnak, és esetenként a láncszemek is eltörtek. Erre nincs javasolt gyógymód, de bizonyosan el kell gondolkodni a hiba leküzdését illetően." |
|
| Doolittle-projekt 1942. június 5-én leadott küldetési jelentéséből. |
| /aláírva/ RICHARD A. KNOBLOCK, hadnagy |
| /aláírva/ EDWIN V. BAIN, alhadnagy, Air Corps. |
| "Javasoljuk, hogy a pilóták vészhelyzeti bombakioldó vezérlőjét úgy alakítsák ki, hogy a bombákat akár élesítve, akár élesítés nélkül kiengedjék, és azt a bombázórekesz élesítési fogantyúja jelezze is. Ez megkönnyíti az ellenséges terület felett a bombák vészdobását abban az esetben, ha a bombázó erre kényszerül." |
| "Ki kell adni és tanulmányozni kell egy teljes ellenőrző listát mindarról, amit a legénység tagjainak meg kell tenniük felszállás előtt, felszállás után, harc közben, leszállás előtt, leszállás után. Megpróbáltuk felhívni minden személyzet figyelmét a fentiek szükségességére, de a legénység tagjai csak akkor döbbentek rá igazán annak fontosságára, miután ténylegesen harcban voltak." |
| "A fenti jelentés a következő megnevezett lövész/toronylövész tisztekkel egyeztetve készült: |
| George E. Larkin, Jr., őrmester |
| Melvin J. Gardner, őrmester |
| Joseph W. Manske, őrmester |
| Omer A. Duquette, főtörzsőrmester" |
| Ezt a jelentést benyújtja: |
| /aláírva/ EDWIN V. BAIN, alhadnagy, Air Corps. |
| Tanúsítom, hogy a South Bend, Indiana államban található Bendix Iskolában |
| oktattak a motoros tornyokra, és képes vagyok a talált hibák megítélésére. |
| /aláírva/ EDWIN V. BAIN, alhadnagy, Air Corps. |
| MÉRNÖKI JELENTÉS (40-2247, 40-2297, 40-2282, 40-2344 repülőgépek) |
| "A motorok általános teljesítménye kivételesen jó volt. Alacsony fordulatszámot és magas elosztónyomást használtak a hosszú távú utazáshoz. A hengerfej hőmérséklete normális volt (170° átl.). Az olajhőmérséklet jóval az alacsony tartományon belül maradt (normál). A csűrő, a toldalék- és a szárnyakasztócsavarok korróziója túlzott mértékű volt, speciális csavarokra lesz szükség. Az átemelő szivattyút hozzáférhető helyen kell elhelyezni, hogy a javítás repülés közben elvégezhető legyen." |
| "A korrózió nem volt túlzott a motorokon vagy a tartozékokon. A legnagyobb mennyiség a bal kipufogónál és a hengerhenger szabadon álló részein jelentkezett. A speciális tank egy esetben nem volt kielégítő. A belső bélés megrepedt, aminek következtében a tartály minden javítási kísérlet ellenére folyt. A bombatéri és a torony tartály szellőzőnyílásait át lehetne helyezni, hogy csökkentsék a légáramlás által keltett vákuumot. A kúszótartály légtelenítő rendszere csak nappali volt kielégítő." |
| Doolittle-projekt 1942. június 5-én leadott küldetési jelentéséből. |
| /aláírva/ WILLIAM M. BOWER, hadnagy |
| NAVIGÁCIÓS JELENTÉS A TOKIÓI BOMBÁZÁSRÓL |
| "Az alábbiakban a japán bombázási küldetés során alkalmazott navigációs eljárásról, a navigáció eredményeiről és pontosságáról adunk beszámolót." |
| "A hajó felszállási helyzetét, szélsebességét és sebességét a USS Hornet navigációs tisztje határozta meg. Az iránytű irányának eltérését úgy ellenőrizték, hogy átrepültek a hajó felett, és meghatározták a repülőgép valódi irányát, majd a Girro iránytű segítségével a kívánt iránytű-irányába fordultak. Időnként elsodródási megfigyeléseket végeztek, és korrekciókat végeztek az iránytűn. A nap égi megfigyelései a meridiánok kereszteződésénél készültek, ami kiváló irányvonalakat és kielégítő eredményeket ad. A szárazföldre elérése után a célpont meghatározásához és a kiindulási ponthoz való továbbjutáshoz a "révkalauzt" használták. Hasonló eljárást alkalmaztak, miután elhagyták a célpontot, és lefelé haladtak a japán partokon Yakashima szigetére. A napon végzett égi megfigyelések ismét kiváló talajsebesség-ellenőrzésnek bizonyultak." |
| "Yakashima elhagyásakor a legtöbb esetben "kettős sodródást" végeztek a talajsebesség, a szél irányának és sebességének megállapítása érdekében. Félúton a Kínai-tenger túloldalán a rossz időjárás arra kényszerítette a gépeket, hogy műszerekkel menjenek. Az erős borultság megakadályozta a látás szerinti a repülést, és az égi navigációt. A holtpontszámítási eredmények meglehetősen pontosak voltak. Az égi navigáció nagyon pontosnak bizonyult, és a legtöbb esetben jól használták. Diagramjainkat a részleteket illetően megbízhatatlannak találtuk. Az utolsó rendelkezésre álló adatok felhasználásával a számításokat a gép elhagyásának helyszínén alkalmazták." |
| MEGJEGYZÉS: Az Országos Levéltár által rendelkezésre bocsátott térkép minősége |
| (feltehetően az eredeti mikrofilmből készült nyomat fénymásolása) |
| túl gyenge ahhoz, hogy itt reprodukálni lehessen. |
| Térképszám |
Gépszám |
Pilóta |
| FIGYELEM! A kiosztott térképek számai szerinti sorrend! |
| 0 |
2344 |
Doolittle alezredes |
| 1 |
2292 |
Hoover hadnagy |
| 2 |
2282 |
Holstrom hadnagy |
| 3 |
2283 |
Jones százados |
| 4 |
2270 |
Gray hadnagy |
| 5 |
2247 |
McElroy hadnagy |
| 6 |
2298 |
Hallmark hadnagy |
| 7 |
2303 |
Watson hadnagy |
| 8 |
2250 |
Joyce hadnagy |
| 9 |
2249 |
Greening százados |
| 10 |
2278 |
Bower hadnagy |
| 11 |
2268 |
Farrow hadnagy |
| 12 |
2297 |
Hilger őrnagy |
| 13 |
2267 |
Smith hadnagy |
| 14 |
2261 |
Lawson hadnagy |
| 15 |
2242 |
York százados |
| Doolittle-projekt 1942. június 5-én leadott küldetési jelentéséből. |
| /aláírva/ EUGENE F. McGURL, alhadnagy, 0-431648 |
| /aláírva/ JAMES H. MACIA JR, 1. Lt. AC |
| Doolittle-projekt küldetési jelentése, 1942. június 5 |
| /aláírva/ JH DOOLITTLE, 0-271885, alezredes |
| Fordítás, gyűjtés és szerkesztés: Légibázis Admin, 2022 11 05 - 2023 01 03 |
| James M. Scott cikke, 2018 |
| Naval History and Heritage Command |
| Thomas Robert „Doc” White személyes emlékiratai |
| Patrick Clancey, HyperWar Foundation / Ibiblio Hyperwar AAF |
| Mrs. Virginia B. Hiller, Jamaica Plans |
| Szerkesztette: 3NR Légibázis. 2023 01 03 |
|
|
|
_1943.jpg){kind=link}
