Brewster F2A Buffalo

F2A Buffalo

Egy Brewster F2A-3 Buffalo a futómű meghibásodása után lecsúszva a fedélzet szélére. USS Long Island kísérőhordozó fedélzete, Palmyra Island, 1942. július. | Forrás: The Past

Brewster F2A Buffalo

Brewster Aeronautical Corporation

1935-ben az U.S. Navy követelménylistát állított fel repülőgép-hordozó bázisú vadászgépre a Grumman F3F kétfedelű felváltása céljából. A Brewster az XF2A–1 egyfedelűvel pályázott, és Long Islandben a Brewster Aeronautical Corporation telephelyén legyártották a prototípust.

Bár a Buffalo nyerte meg a haditengerészet első egyfedelű vadászgépére 1939-ben kiírt pályázatot a Grumman F4F Wildcattal szemben, ez a döntés később nagy tévedésnek bizonyult...

Az új középszárnyas Brewster vadászgép korszerű benyomást keltett zömök törzsével és egy sor fejlett megoldással. Teljesen fémszerkezetű, szegecselt alumíniumlemezből készült sárkánya volt, de a kormányfelületek még vászonborítást kaptak. Az XF2A–1 megosztott fékszárnnyal, valamint hidraulikusan működtetett főfutóval és részben behúzható farokkerékkel, továbbá áramvonalas kabintetővel rendelkezett. Hiányzott az öntömítő üzemanyag-tartály és a pilótafülke páncélzata. A törzsben lévő üzemanyag-tartály térfogata mindössze 606 liter volt. A Bufallo motorja egy 950 LE teljesítményű Wright R-1820-22 Cyclone csillagmotor volt.

A törzs orr-részébe szerelt fegyverzet egy mereven beépített 12,7 mm kaliberű Browning M2 géppuskából (200 lőszerrel) és egy 7,62 mm űrméretű Browning M1919 géppuskából (600 lőszer) állt.

A Haditengerészet a Brewsterrel szerződést kötött 54 db F2A–1 típusjelzésű gép legyártására.

Az U.S. Navy számára a Buffalo F2A–1, F2A–2 és F2A–3 típusváltozatokat gyártották. Külföldre is ezek mentek, de kisebb teljesítményű motorral szerelték őket,és B–239, B–339 és B–339-23 néven szállították le a gépeket. Számos ország, többek között Finnország, Belgium, Nagy-Britannia és Hollandia vásárolt a Buffalókból.

Már 1940 vége felé nyilvánvalóvá vált, hogy a Buffalo hamarosan elavul. A Buffalónak nagyobb motor kellett volna, de a sárkány ezt már nem bírta volna el. Nem sokkal a legyártott F2A–3 gépek szállítása után, a Navy döntött a típus teljes leszereléséről. A repülőgépet másodrendűnek értékelték, pár példányt átadtak a tengerészgyalogságnak, mely két századot állított fel belőlük, az egyiket a Palmyra-atollon, a másikat a Midway-atollon. Azok a gépek, melyek hordozókon maradtak, majdnem bevetésre kerültek a Wake-sziget ellen tervezett támadásban, de az akciót lefújták, mielőtt harci érintkezést vettek volna fel. Röviddel ezután a haditengerészet haladó gyakorlógépekként kezdte használni a megmaradt példányokat.

Típusváltozatok

XF2A–1

Prototípus. Tesztjei 1938 januárjában kezdődtek.

F2A–1

Sorozatgyártása 1938 júniusában indult. A szériagépek 940 LE teljesítményű Wright R-1820-34 motort kaptak, és nagyobb függőleges vezérsíkot. A szárnyba szereltek további két 12,7 mm kaliberű Browning gépágyút. A plusz fegyverek és a tengerészet által előírt egyéb felszerelések miatt megnött tömeg az emelkedési sebességet 793 m/min értékre csökkentette. A gyártási nehézségek miatt a Brewster csak 11 F2A–1 gépet szállított le a tengerészetnek, a fennmaradó mennyiséget később a Finn Légierő kapta meg.

F2A–2

A U.S. Navy 43 gépet rendelt, a sokkal erősebb, 1200 LE teljesítményű R-1820-40 motorral, valamint jobb légcsavarral, de még mindig nem volt fülkepáncélzat és öntömítő üzemanyag-tartály. A megnövelt motorteljesítményt részben elvitte nagyobb tömeg. A sebesség a nem túl rossz 520 km/h értékre nőtt 5000 méteren, ám a kezdeti emelkedési sebesség valamennyit csökkent. Az első két változatot szerették a pilóták, nem volt nagyon gyors, de az alacsony felületi terhelés következtében igen fürge és fordulékony, jól irányítható vadászgépnek bizonyult.

F2A–3

A U.S. Navy és a tengerészgyalogság számára gyártott utolsó Buffalo változat. F2A–3 jelentősen felülmúlta az F2A–2 gépeket. Távolsági felderítésre is használták. Új szárnyat kapott, mely úgy lett kialakítva, hogy maga a teherhordó szerkezet egyúttal öntömítő benzintartályként is szolgált, ezzel súlyt sikerült megtakarítani. A törzsbe a korábbinál nagyobb benzintartály került, ami növelte a repülőgép hatótávolságát, de egyben a tömegét is (+227 kg). A pilótaülés mögé beépítettek páncéllemezt és a lőszermennyiség is nőtt, ami szintén az össztömeget növelte, ám a csúcssebességet és emelkedési sebességet csökkentette. Romlott a fordulási és manőverezési képesség is. 1941 januárjában 108 gépet rendeltek a típusváltozatból. A haditengerészet viszont nem volt elégedett, úgy vélték, hogy a megnőtt tömeg miatt fennáll a futóműsérülés veszélye a hordozóra történő leszálláskor. Mégis rendeltek, mert Curtiss motor kiváló erőforrásnak bizonyult őrjáratozó, hosszabb repülésekhez, és az F2A–3 megkezdte szolgálatát a Saratoga és Lexington hordozón.

Egy Brewster F2A-3 "Buffalo" a VMF-212 állományából. Karbantartás a tengerészgyalogság bázisán, Ewa, Hawaii, 1942. április 25.

(Az amerikai haditengerészet saját fényképe, jelenleg a Nemzeti Levéltár gyűjteményében).

Brewster F2A-3 'Buffalo' 1942. augusztus 2-án. Pilóta Joseph C. Clifton hadnagy.

(Az amerikai haditengerészet saját fényképe, jelenleg a Nemzeti Levéltár gyűjteményében).

B–239

Export Finnországnak. R-1820-G5 motor és négy géppuska. 44 darab készült.

B-339B

Export Belgium részére, 40 gép készült, de csak kettőt kapott Belgium, a többit Nagy-Britannia vette át.

B-339C

Export Holland Kelet-India részére Wright G-105 motorral, 24 darab készült

B-339D

Export Holland Kelet-India részére 1200 LE Wright R-1820-40 motorral; 48 darab készült

B-339E / Buffalo Mark I

Export a brit Royal Air Force részére Wright G-105 motorral és Buffalo Mk I jelzéssell. 170 darab készült, az RAAF és RNZAF szintén kapott belőlük. Ezek a gépek voltak a legjobbak az előző változatokhoz képest. Bár a páncélzat növelte a tömeget, de az angolok eltávolították a haditengerészeti szerelvényeket, például a fékhorgokat, a mentőtutajokat, és egyéb hordozón szükséges megerősítéseket. Gyakran felújított Wright Cyclone motorokat szereltek be, a Douglas DC-3 utasszállító repülőgépekben is alkalmazott „új” motorok helyett. A motook hajlamosak voltak a túlmelegedésre, és teljesítményük 3000 méter felett nagyon gyenge volt.

A RAF repülési tesztjei alatt gyorsan rájöttek, hogy öngyilkosság lenne ezeket a Luftwaffe ellen küldeni, ezért a Távol-Keletre küldték őket, mivel úgy gondolták, hogy könnyen elbánnak majd bármely japán repülőgéppel... Nem sikerült. Egy történet szerint "...egy Blenheim alakulatot kisértek, de a bombázógépeknek le kellett lassítania, hogy a Bufallók lépést tudjanak tartani velük."

B-339-23

Export Holland Kelet-India számára 1200 LE GR-1820-G205A motorral. 20 darab készült, ebből 17 később a RAAF-hoz került, kettőt az USAAF vett át.

Háborúban

A Finn-orosz folytatólagos háború alatt 1941 és 1944 között a finnek meg voltak elégedve a géppel. A B–239 típusjelzésű gépek (ez jelölte a szárazföldi szolgálatra átalakított vadászgépeket) az akkori szovjet vadászgépek többsége ellen hatásosnak bizonyultak. A konfliktus első szakaszában 32:1 arányú győzelemsorozatot értek el, vagyis 32 lelőtt szovjet vadászgépre esett egyetlen B–239 veszteség és 36 ász-pilóta repült Buffalót. A finnek sikere a négy dabarb, igen megbízható 0,5 hüvelykes nehézgéppuskának volt köszönhető. A döntő tényező azonban a finn pilóták jelentős készsége és szakértelme volt, szemben a gyengén képzett szovjet ellenfeleikkel. A finnek nem kevesebb, mint 459 orosz repülőgép lelövését igényelték 15 Brewster harci veszteség mellett.

A Csendes-óceán térségében a Brit Nemzetközösség légierejénél B–339E, a holland kelet-indiai légierőnél B–339D Buffalók voltak rendszeresítve. Ezek a gépek komoly veszteséget szenvedtek a Japán Birodalmi Haditengerészet Mitsubishi A6M Zero és a hadsereg Nakajima Ki–43 „Oscar” vadászgépeitől. Az angolok megkísérelték a lőszerjavadalmazás és az üzemanyag csökkentésével, valamint kisebb kaliberű géppuskák felszerelésével könnyebbé tenni gépeiket, hogy javítsák teljesítményüket, de ez kevés sikerrel járt.

A tengerészgyalogság F2A–3 vadászgépeit vetették be a midwayi csata folyamán. Éppen ez az összecsapás bizonyította, hogy ezek a gépek nem vehették fel a versenyt a Zerókkal. A tengerészgyalogos pilóták úgy emlegették gépeiket, hogy azok „repülő koporsók”. Az F2A–3 ugyanakkor jelentősen felülmúlta az F2A–2 gépeket, melyeket a haditengerészet a háború kitörése előtt használt.

F2A Buffalo

Források:

Wikipedia

Massimo Tessitori

The Past - DAVID PORTER

History Navy

Egy Brewster F2A-3 Buffalo a futómű meghibásodása után lecsúszva a fedélzet szélére. USS Long Island kísérőhordozó fedélzete, Palmyra Island, 1942. július. | Forrás: The Past