| Az 1950-es évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy egy szubszonikus, gépágyúval felfegyverzett vadászrepülőgép már képtelen elfogni gyors, nagy magasságban támadó célpontokat, mint pl. a sugárhajtású stratégiai bombázók új generációja. 1953-ban ennek a problémának a megoldására a Lavocskin OKB–301 tervezőiroda a Berkut légvédelmi rendszer kiegészítését javasolta közelharc rakétákkal. A javasolt rakéta a G-300 volt, melynek irányítása elektroncsöves rendszeren alapult és olyan nehéz volt (körülbelül 1000 kg), hogy a szovjetek egyetlen vadászgépe sem tudta hordozni. Egy Tu–4 bombázót alakítottak át úgy, hogy négy G–300 rakétát lehessen a szárnya alá függeszteni. Ez a rendszer a G-310 kódjelet kapta. Ám a rakéta tervezett hatótávolsága csak 15 km, legnagyobb magassága 20 000 m volt. A G–310 (rendszer) 1952 tavaszán 10 felszállást hajtott végre, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
1952 novemberében a szovjet kormány elrendelte a K–15 kompleksz fejlesztését. A K–15 a "250" jelű elfogó vadászgépekből állt (később átnevezték La–250 -re), melyek "275" kódjelű irányított rakétákkal lettek volna felszerelve. A La–250 képes lett volna elfogni 1250 km/h sebességgel (M=1,18) 20 000 m magasan és a légibázistól max. 500 km távolságra haladó célokat. A rakétákat a Vozduh–1 földi rendszer irányította volna, de 40 km-re a céltól fedélzeti radar vette volna át az irányítást és automata gyújtóberendezés robbantotta volna fel a cél közelében. A "275" jelű lövedéket 870 kg tömegűre tervezték és folyékony üzemanyagú rakétamotor hajtotta volna, legnagyobb sebessége elérte volna a 3900 km/h értéket. 125 kg konvencionális robbanóanyaggal töltött robbanófej hatásos körzetének sugara 50 m. A La–250 két "275" rakétával lett volna felszerelve a törzs alatt hosszanti elrendezésben.
A K–15U radarral és a Klimov VK–9 hajtóművel felmerült nehézségek miatt a repülőgépet erősen áttervezték, K–15M radarral szerelték fel és kisebb teljesítményű Ljulka AL–7 hajtóműveket építettek be. Ezek a változások viszont megkívánták a könnyebb "275A" rakéta alkalmazását (a lövedék tömege 800 kg-ra csökkent, de a robbanófej tömege 140 kg-ra nőtt). Az új sárkány kisebb törzzsel és delta szárnnyal (a korábbi változat nyilazott szárnyú volt) a La–250A kódnevet kapta. A "275" rakéták most a szárny alatti felfüggesztéseken kaptak helyet. A sárkány könnyítése nem ellensúlyozta a hajtómű szerényebb tolóerejét és a tervezett repülési teljesítmények nem érték el a La–250-ét.
A gép erőltetett áttervezése mellett a Lavocskin megbízást kapott a "275" típusú rakéta új változatainak tervezésére is. A félaktív radarvezérlésű "277", a nukleáris töltettel ellátott "279" és a szilárd hajtóanyagú "280" típust párhuzamosan fejlesztették. Az első La–250 prototípus 1956. június 16-án gurult ki a betonra. Az öt prototípus próbarepüléseit katasztrófák kísérték, részint a hidraulikus erőátviteli rendszer és a futómű meghibásodása, valamint a pilótafülkéből való rossz kilátás miatt (ezt később korrigálták az orr enyhe megdöntésével). A La–250A 1956-ban egyszer, 1957-ben hatszor, 1958-ban pedig 14-szer szállt fel. A lassú fejlődést megunva a légierő 1959-ben minden munkát leállított a K–15 rendszeren. A K–15 rendszer fejlesztésekor megtanult leckét egy új elfogó vadászrepülőgép rendszer követelményeinek kialakításánál hasznosították, ami a Tu–28 (későbbi jelzése: Tu–128) elfogó vadászrepülőgép megalkotásához vezetett.
Forrás: Wikipedia |
