Szuhoj Su-22 Fitter | Légibázis

Su-22 Fitter

Címkép: Szuhoj Su-22 Fitter | Forrás: NetSearch

Szuhoj Su-22 Fitter

Szuhoj Tervezőiroda | OKB–51

A Szu–17, a Szu–20 és a Szu–22 (NATO-kódja: Fitter) szuperszonikus, egyhajtóműves, változtatható szárny-nyilazású harcászati vadászbombázó repülőgép-család. A viszonylag erős fegyverzetű repülőgépet számos országba exportálták, több fegyveres konfliktusban is részt vett. A Magyar Néphadseregben és Honvédségben 1984-től 1997-ig egy század állt hadrendben.

A félszárnyak külső kétharmadának nyilazási szöge változtatható. A fix részen és a törzs alatt helyezték el a fegyverfelfüggesztő pontokat. A félszárnyak mozgatható részén a belépőélen orrsegédszárnyat, a kilépőélen csűrőlapokat, belső részükön fékszárnyat helyeztek el. A fix szárnyrész kilépőélén kétrészes fékszárny van. A vízszintes vezérsíkok teljes egészében kitéríthetőek, és magassági kormányként szolgálnak, az egyetlen, nyilazott függőleges vezérsíkon helyezték el az oldalkormányt. A törzs hátsó részén, a szárny és a vízszintes vezérsíkok között négy törzsféklap van. Az utánégetős gázturbinás sugárhajtóművet a törzs hátsó részén, a Mach-kúppal változtatható keresztmetszetű levegőbeömlő nyílást a gép orrában helyezték el, az orr két oldalán két-két pompázsgátló redőnnyel. A levegő-beömlőnyílás felett van az elsődleges és a tartalék Pitot-cső. Az elsődleges Pitot-csövön van a kombinált csúszási- és állásszögadó. A főfutókat a szárnyfelekbe befelé, az orrfutót a törzsbe és hátrafelé húzzák be. A pilótakabin teteje a Szu–17-nél buborék formájú, a Szu–17M3-tól viszont a megnövelt törzsgerincbe illeszkedik és felfelé nyílik.

A félszárnyak tövébe oldalanként egy-egy NR–30 típusú gépágyút építettek (a Szu–17UM-en a bal oldalit elhagyták). A gépeken a törzs alatt 2, a Szu–17M3-tól (az exportra kerülő gépeknél a Szu–22M3-tól) kezdve 4 fegyverfelfüggesztő csomópontot alakítottak ki. A félszárnyak alatt 2-2, a Szu–17M3-tól 3-3 csomópont van. Felderítő konténere rögzítette az összes besugárzás frekvenciáját és irányát, valamint képes volt nappali és éjszakai fotózásra, illetve panoráma felvételeket is készíthetett. Elektronikai zavaró konténere „lefogta”, vagy megtévesztette az ellenséges rádió-elektronikai berendezéseket. A gép önvédelmét infra-csapda töltetek is szolgálták. Képes volt földközeli, terepkövető, nagy sebességű repülésre.

Harci alkalmazás - Ja'Din incidens

2017. június 18-án az Egyesült Államok haditengerészetének egyik F/A-18E lelőtte a Szíriai Légierő Szu-22 gépét egy AIM-120 AMRAAM rakétával miután az állítólag megtámadta a Kurd Szíriai Demokratikus Erők állásait Ja'Din városában.

Az esetről részletes leírás itt olvasható

Harci alkalmazás

Jom kippuri háború

Egyiptom és Szíria közvetlenül a jom kippuri háború kitörése előtt állította hadrendbe a Szu–20-ast, amit kis számban be is vetettek. Légiharcban három egyiptomi gép veszett oda, ebből kettőt Giora Epstein lőtt le, a 61-es lajstromszámú Nesherrel

Ötödik arab–izraeli háború

A háború kitörésekor a Szír Légierő két ezredében állt hadrendben a Szu–20 és a Szu–22M típus, a 34. repülődandárnál, an-Nászirijja légibázison, és a 68. repülődandárnál, Homszban. Az Izraeli Légierő légi fölénye miatt a gépek mindössze 10 bevetést repültek, tragikus eredménnyel. Hét gép veszett oda, részben a gépek gyenge felszereltsége, és az infracsapda-szóró berendezések hiánya mitatt. 1982. június 11-én hajnalban a gépek csapást mértek a Baruk-hegyen lévő izraeli vezetési pontra, ahol magas rangú tisztek tartózkodtak. Egy Szu–22M géppár H–28-as rakétákkal a nyolcgépes támadókötelék számára tisztította volna meg az utat az izraeli légvédelem MIM–23 Hawk légvédelmi rakétáinak megsemmisítésével, de nem találtak egyet sem. A támadókötelék gépei, egyenként négy FAB–500-as bombával jöttek, de az első géppár kivételével a célig sem jutottak el, az izraeli vadászgépek lelőtték őket.

Irak–iráni háború

Irak az első 80 darab Szu–20-ast 1973-ban, Szu–22-eseket 1976-tól állította hadrendbe. A háború kitörésekor az 1., az 5., a 44. (al Hurrijah légibázis, Kirkuk), valamint a 109. (Shoibiyah légibázis, al Wihda) századoknál dolgoztak. Elsősorban szárazföldi célokat támadtak SZ–5 nem irányított rakétákkal és ejtőernyő-fékezésű nem irányított bombákkal, illetve H–29L vagy az Irakban licencben gyártott H–28 irányított rakétákkal. H–29L rakéták bevetése esetén gyakran repültek Mirage F1-esekkel, akik az ATLIS konténerrel jelölték meg a célt a Szu–22-esnek. Iráni tankereket is támadtak, 1982. február 27-én egy Szu–22-es Bandar-e Khomeininél elsüllyesztette az Azadeh iráni tankert, 1986. szeptember 4-én pedig Mirage F1-esek és Szu–22-esek nyolc iráni partraszállító hajót süllyesztettek el bombákkal. A repülőgépek 1986. után gyakran hordozták az SZPSZ–141 rádióelektronikai zavarókonténert, mely az iráni MIM–23 Hawk rakéták rádiólokátoraival szemben volt hatásos. Zavarfedezetet is adtak más gépeknek is. Ez a feladat olyan fontos volt, hogy a Szu–22-esek csak az oltalmazott kötelék utolsó gépének távozása után indulhattak haza, egy ilyen bevetés után az egyik Szuhoj üzemanyaga kifogyott és egy autópályán hajtott végre kényszerleszállást, több kamionnal is ütközve. A gépeket elfogóvadászként is bevetették, főleg 1980-ban, de nem sok sikerrel a korszerűtlen R–3SZ rakétákat miatt. Az Iráni Légierő 3 Szu–20-ast, 2 Szu–20M-et és 19 Szu–22-est lőtt le légiharcban, az egyik Szu–20-ast iráni állítás szerint egy AH–1J Cobra harci helikopter lőtt le 20 milliméteres gépágyúval, 1984. február 27-én.

Kuvait megszállása

Kuvait 1990. augusztus 2-i megszállásában az Iraki Légierő két, as-Shoibiyah légibázison települt százada vett részt, ezek közül a 109. század egy gépét a Bubyan-szigetre települt (amerikai zsoldosok által kezelt) MIM–23 Hawk légvédelmi üteg lőtt le hajnali 5 óra körül. Válaszul a század egy másik gépe egy H–25MP lokátorromboló rakétát indított az üteg rádiólokátora ellen, ezért azt kikapcsolták. Az indítóállást reggel 9 órakor elfoglaló kommandó már nem talált embereket a komplexumban

Öbölháború

A Szu–22-esek ekkor alárendelt szerep jutott, néhány, Irán felé menekülő példányt sikerült az amerikainak lelőniük. 1991. február 7-én egy F–15C géppár lőtt le AIM–7 Sparrow rakétával két Szu–22-est és egy Szu–7-est (egy negyedik győzelmet is valószínűsítenek). 1991. március 20-án két F–15C egy újabb, repülési tilalmat megsértő iraki géppárt, ezúttal AIM–9 rakétákkal lőttek le. Ez esetben az egyik győzelmet egy iraki PC–9-es kiképző gép pilótája látta, és ennek hatására azonnal nélkül katapultált is. A légitámadások során a földön megsemmisült további 14 gép, 4 Szu–20 és mintegy 40 Szu–22 pedig Iránba szökött, ezeket később sem adták vissza Iraknak. A háború után Iraknak 30 bevethető Szu–22-ese maradt.

Líbia

A Líbiai Légierő az 1970-es évek végén kapott gépeket rendszeresen bevetette nem csak csapásmérő, de elfogóvadász feladatkörben is. A típus a vitatott hovatartozású Szidrai-öböl feletti összetűzéseknek is rendszeres résztvevője volt. 1981 augusztusában az USA Haditengerészete két repülőgép-hordozóval (USS Forrestal és USS Nimitz) megerősített harccsoportot vezényelt az öbölbe, megsértve a líbiai felségvizeket. Gyakorlatokat hajtottak végre, légi célok elleni éleslövészeten. A gyakorlat augusztus 18-i kezdésekor nagyszámú líbiai vadászgép kezdett akcióba, és próbálta a repülőgép-hordozókat kiterelni a líbiai vizekről, ezért nem kevesebb, mint hét F–4 (a Forrestal VF–11 és VF–31 repülőszázadaiból) és F–14A (Nimitzre VF–41 'Black Aces' és VF–84 'Jolly Rogers') géppárt emeltek. Feladatuk a jogszerűen tevékenykedő 35 líbiai géppár visszafordítása volt.

Augusztus 19-én kora reggel folytatódtak a líbiai légter és vizek védésére tett repülési kisérletek. A elsőnek közeledő 22-esek feltartóztatására két, már a levegőben járőröző F-14 géppárt küldtek. Egyik a Fast Eagle 107 hívójelű gépben Henry „Hank” Kleeman százados pilóta és David „DJ” Venlet hadnagy fegyveroperátor ült, a másik a Fast Eagle 102-ben Lawrence „Music” Muczynski és James „Amos” Anderson hadnagyok repültek. A Szu–22 géppár egyik gépe az F–14-esek felé közeledve hibázott: vagy ténylegesen elindított egy K–13 légiharc-rakétát, vagy csak a tüzelőanyag-póttartályait oldotta, de a szemből közeledő Tomcatek személyzete mindenképpen rakétának nézte. A két F–14-es élesen balra utánafordult a Szu–22-eseknek, és AIM–9L Sidewinder légiharc-rakétákkal lelőtte őket. Az egyik líbiai pilóta életét vesztette az akció során.

Líbia Szu–22-eseit Csád 1980-as megszállása után a polgárháborúban is bevetették. 1987. szeptember 5-6 éjszakáján, a Ma’atan Bishrah légibázis elleni csádi ellentámadás során legalább nyolc Szu–22-est semmisítettek meg a földön. Ezek után líbiai repülőgépek még szórványos támadásokat hajtottak végre észak-csádi célpontok ellen, ezek közül egy Szu–22M2K-t október 8-án FIM–92A Stinger kézi légvédelmi rakétával lelőttek.

Afgán polgárháború

1979-1988: 1979. dec. 25-én az országot elfoglaló 40. Hadsereg megkezdte a légi fedezetet nyújtó repülőgépek áttelepítését az országba. A 217. IBAP (vadászbombázó-ezred) 16 Szu–17-ese és egy Szu–17UM-e napokon belül áttelepült Türkmenisztánból Sindandba, később Bagramba és Kandahárba. Egy évvel később a chirchiqi 136. vadászrepülő ezred települt Sindandba, újabb egy év múlva a türkmenisztáni Mari–2 repülőtér 156. vadászrepülő ezrede is bekapcsolódott a harcokba. Szu–22-esekkel szintén Bagramban települt az afgán 355. vadászbombázó ezred is. A gépek üzemeltetése számos akadályba ütközött, a harci tapasztalatok okán sok módosítást hajtottak végre a gépeken. A sérülésállóság javítása miatt a tüzelőanyag-tartályokat semlegesgáz-rendszerrel és poliuretánhab kitöltéssel látták el. A nagy tengerszint feletti magasság és a forró éghajlat miatt teherbírásuk csökkent. Elégtelennek bizonyultak a 100 kg-nál könnyebb bombák, a kis kaliberű nem irányított rakéták és a gépágyúkonténerek. A két beépített gépágyú elég volt a feladathoz. A felkelők utánpótlásának elvágására gyakran telepítettek a levegőből aknákat KMGU konténerekkel. A BetAB betonromboló bombákkal sziklaomlásokat idéztek elő, így az utánpótlásra használt kisebb hegyi utakat le tudták zárni. A típust alkalmazták felderítésre is, KKR–1 és –2 fotó- és infravörös illetve SZRSZ–13 rádiófelderítő konténerekkel. Az éjszakai fotófelderítés kiértékelését a világítóbombák fénye miatt keletkező sziklaárnyékok lehetetlenné tették. Az infravörös műszerek hatékonynak bizonyultak, a kialudt tábortüzek helyeit is fel tudták deríteni. Éjszaka 4-6 gép végzett felderítést a másnapi hadműveletek előtt. A háború elején a mudzsahedenek csak csöves légvédelme volt. 1983-tól megjelentek a kézi légvédelmi rakéták. Először kis mennyiségű 9K32 Sztrela–2 rakétát kaptak egyiptomból, később a FIM–43 Redeye és a brit Blowpipe is megjelent. Emiatt 1985-től a repülőgépeket infracsapda-kilövő berendezésekkel szerelték fel. Kezdetben 4, majd 8, végül 12, egyenként 32 PPI–26 (LO–56) piropatront tartalmazó ASZO–2B kilövőt szereltek a gépek törzsére, majd még 12 erősebb, LO–43 patront tartalmazó indítóberendezést is beépítettek. A fel- és leszállások közben, az ilyenkor sérülékeny gépeket Mi–24-es harci helikopterek fedezték. A FIM–92 Stinger megjelenésével a helyzet drámaian romlott, mert ezeknek sokkal érzékenyebb, nehezebben zavarható keresőfeje volt, és alkalmas volt a szembetámadásra is.

1989-2001: Bár a szovjet erők kivonulása utáni időszak nem kedvezett a bonyolultan üzemeltethető harci repülőgépek alkalmazásának, a rendszeres külföldi segítségnek köszönhetően 8 Szu–22-es a 2001-es amerikai megszállás kezdetéig bevethető maradt. Érdekes, hogy nagy részük többször is gazdát cserélt. A szovjetek kivonulásakor az Afgán Légierő 60 Szu–20M, Szu–22M3K, Szu–22M4K repülőgépe a 321. vadászbombázó ezred állományában Bagramban állomásozott, és a kormányerők oldalán a mudzsáhidek ellen harcolt. A személyi állomány demoralizálódása és a tömegessé váló dezertálások miatt a gépek hadrafoghatósága azonban rohamosan esett. 1992-ben a Nadzsibullah kormányzat összeomlásakor a légierő megmaradt gépei, az északnyugati országrészt uraló Rasid Dosztum és az általa vezetett milícia kezébe kerültek, és Kabul elfoglalásakor aktívan használták is a gépeket. 1993-ban kisebb repterekről repültek, üzbég és tádzsik műszakiak támogatásával. A fogságba estett, vagy dezertált pilóták pótlására pilótaképzést szerveztek, ezért Üzbegisztántól két L–39 Albatrost vásároltak. Két Szu–22-essel fizettek, melyek közül az egyik 1995. január 26-án úton Üzbegisztán felé lezuhant. Az időközben újjászervezett tálib erők 1995-ben támadásba lendültek. Az egyik ellentámadás közben a tálibok légierejének egyik MiG–21-ese 1995. június 7-én lelőtte a Khenje-t támadó Szu–22-es kötelék egyik gépét. Kandahar repülőterén települt tálib légierő megsemmisítésére szervezett 1995. november 1-i légitámadásban újabb Szu–22-est veszett el, 1996-ra már nem maradt bevethető gép.

Típusváltozatok

Sz–22I (Szu–7IG, Fitter–B)

A változtatható nyilazású szárnyat egy sorozatgyártású Szu–7BM-re szerelték fel először, a törzshátsórész egy Szu–7BKL-ről származott, az így kapott Sz–22I (oroszul: изменяемая геометрия, izmenyajemaja geometrija, változtatható geometria) első felszállását 1966. augusztus 2-án, Vlagyimir Szergejevics Iljusin irányításával végezte. A gép, melyet bemutattak az 1967-es domogyedovói repülőnapon is, az év végére teljesítette a berepülési programját: fel- és leszállási tulajdonságai javultak (feleakkora futópálya is elég volt számára). Hatótávolsága, dacára a szárnymechanika által elfoglalt üzemanyag-tartályoknak, még nőtt is valamelyest.

Szu–17 (Fitter–C)

1969-ben két előszéria-gépet építettek. A törzs tetejére, mint a Szu–7U-nél, kis méretű gerinc került. A kabintető hátrafelé nyílt (a korábbiakon hátracsúszott). A szárnynyilazást váltó mechanizmus hidraulikáját megduplázták. Eredetileg két állás volt: 30° fel- és leszálláshoz, valamint 63° repüléshez, később ezt kiegészítették egy 45 fokos állással. A hátsó véghelyzetből 19 másodperc alatt lehetett a legkisebb szögre váltani, visszafelé ez 16 másodperc volt. A fix szárnyrészek külső részére egy áramlásterelő lap került, később középre is került egy. A törzs alatt oldalanként egy-egy, félszárnyak alatt két-két függesztési pont került, egyet a mozgó szárnyrész csatlakozásánál, az áramlásterelő lap alatt, egyet beljebb, félúton a törzs felé. Az avionikát korszerűsítették, beépítettek új rádiókat, SZPO–3 Szirena–10 besugárzásjelzőt, RV–5 rádió-magasságmérőt és SZAU–22, később a SZAU–22–1 robotpilótát, mely a fel- és leszállást egyszerűsítette, és lehetővé tette a hajító bombázást. A Mach-kúpba épített rádiólokátort a Gyelta–NM adatátviteli berendezésre cserélték, mely a rádió-távirányítású H–23 rakétával tarthatta a kapcsolatot. A fegyverzet a két beépített NR–30 gépágyún és a H–23 rakétákon kívül szabadesésű bombákból, az egyesével függeszthető SZ–24 és a 16 és 32 csöves tárakban függeszthető SZ–5 nem irányított rakétákból, valamint az új SZPPU–22–01 gépágyúkonténerből állt. A konténerben lévő GS–23 csövét lefelé is lehetett irányítani, de a konténer fordítva is függeszthető volt, így – célzás nélkül – hátrafelé is tüzelhetett. Lehetőség volt az MBDZ–U6–68 hatzáras tartók függesztésére, így csomópontonként a repülőgép akár hat bombát is szállíthatott. A gépre függeszthető max. mennyiség a 100 kilogrammos FAB–100-as bombákból 20, a FAB–250-esekből 10 darab volt. A 3400 literes belső tüzelőanyag-kapacitást a Szu–7-es régi 1150 literes tüzelőanyag-póttartályaival, valamint az újonnan tervezett 820 literesekkel lehetett kiegészíteni, előbbieket csak a szárny alatti külső csomópontokra, utóbbiakat a törzs és a szárnyak alatti külsőkre lehetett függeszteni. A Szu–17-ből 1971 és 1973 között 224 darabot gyártottak, csak Egyiptom számára exportálták kis számban, Szu–17K néven.

Szu–17M Fitter–C

A Szu–17 megörökölte a Szu–7-es régi AL–7F hajtómű miatti kis hatótávolságát. A vietnámi háborúban lelőtt sok amerikai F–4 Phantom II-es J79 hajtóművei alapján tervezte Arhip Mihajlovics Ljulka az új AL–21F hajtóművet, melynek tolóereje 76,5 kN (110 kN utánégetővel) lett és üzemanyag-fogyasztása már lényegesen alacsonyabb volt. A hajtómű kisebb átmérője miatt a törzshátsórészt áttervezték, a tüzelőanyag-kapacitás 4430 literre nőtt. A gép orrán megjelent a második Pitot-cső, a radarbesugárzás-jelző antennát a függőleges vezérsík tetejéről a tövébe, az áramvonalasabb formára tervezett fékernyőkonténer fölé helyezték. A hidraulikát teljesen áttervezték, háromszorozott helyett kétszerezettre. A fegyverzet kiegészült az R–13 légiharc-rakétával. A Su–17M tervezése 1970-ben kezdődött meg, első felszállása, Jevgenyij Szolovjov pilótával, 1971 decemberében volt. Az 1972-től 1976-ig 253 gépet építettek.

Szu–17M2 Fitter–D

Az elsődleges csapásmérő típusnak tervezett MiG–23B (később MiG–27) fejlesztése késésben volt, viszont az avionika és fegyverrendszerek időre elkészültek. Ezeket a Szu–17 következő változatába, a Szu–17M2-be építették be. Az orr-részt 20 cm-el megnyújtották, ide került a KN–23 navigációs rendszer, mely egy analóg számítógépből, egy doppler-radarból, melynek antennáját az orr-rész alá építették be, tehetetlenségi navigációs rendszerből és új robotpilótából állt. Az RP-ba három fordulópont és négy célrepülőtér adatai lehetett betáplálni, a megadott útvonalat pedig automatikusan lerepülte. A tüzelőanyag-kapacitás 4590, majd 4705 literre nőtt. Az orrkúpba a Gyelta–NM adatátviteli berendezés helyett a Fon–1400 lézertávmérőt építették be. A függeszthető fegyverzet több lézerirányítású levegő-föld rakétával bővült: a H–23 mellett a H–25L, H–29L és SZ–25L is megjelent a fegyverzetben, ezeket a Prozsektor–1 célmegjelölő konténerrel lehetett célra vezetni. Felkerült a korszerű R–60 légiharc-rakéta. 1974 és 1979 között 268 Szu–17M2 készült. Ezek közül néhányat alkalmassá tettek a KKR–1 és –2 felderítő konténer hordozására, ezek típusjele Szu–17M2R lett. A konténert a törzs középvonala alatt kialakított csomópontra lehetett rögzíteni. A pilótakabint kiegészítették a rendszer kezelőszerveivel.

Szu–17UM Fitter–G

A típusátképzést eredetileg a Szu–7U-val végezték, de ennek repülési tulajdonságai a leglényeges pontokon (fel- és leszállás, fegyverzet) eltértek a Szu–17-től. Az új kétüléses Szu–17UM (eredeti nevén Szu–19U), kabinjában elöl a növendék, hátul az oktató ült új K–36DM katapultülésekben. A megnött pilótakabin mögött nőtt a törzsgerinc mérete is. Az iránystabilitás megőrzése miatt magasabb függőleges vezérsíkot, valamint a törzs alá két pótvezérsíkot szereltek. Az orr dőlésszöge meredekebb lett, a doppler-radart besüllyesztették a törzsbe. A Szu–17UM 1975 szeptemberében repült először, az 1976-tól 1981-ig 75 darab épült.

Szu–17M3 (Szu–19) Fitter–H

A Szu–17UM-mel együtt fejlesztették. Törzsgerinc egyezik a kétüléses változattal, de az oktatókabin helyére tüzelőanyag-tartályt építettek be, 4880 literre növelve a mennyiséget. A navigációs-támadó rendszer K–23–1 lett, új célzókészülékkel, robotpilótával, saját-idegen azonosítóval és rádiónavigációs berendezéssel. A lézertávmérő helyett az orrba a Kljon–PSZ lézeres célmegjelölőt építették, látómezeje oldalra 12–12°, felfelé 6°, lefelé 30° volt. A berendezéshez nem tartozott sem képernyő, sem kis botkormány, amivel az optikát irányítani lehetett. A repülőgéppel kellett célozni, célzókészülék fix markerjelét a célra kellett vinni, elvégezni a befogást, ezután a berendezés automatikusan követte a célt. A beépített besugárzásjelzőt SZPO–15 Berjoza–L típusra cserélték. A törzs hátsó részének tetejére két KDSZ–23 infracsapda-szóró berendezés került. Négy új fegyverfelfüggesztő csomópontból két kisebb teherbírású a törzs hátsó részére került, két másik a szárnyakra, a már meglévők közé, ezekre kizárólag az R–60 légiharc-rakétát függeszthették. A gépek egy részét Szu–17M3R néven felderítésre optimalizálták, ezek a gépek a törzs alatt a KKR felderítő konténereket hordozták. A Szu–17M3P változat a Vjuga–17 rádióelektronikai konténerrel légvédelem elleni feladatokat látott el, fegyverzetét kibővítették a H–28 és H–58 lokátorromboló rakétákkal. 1976. június 30-án repült először, 1981-ig 488 darab épült.

Szu–17UM3 Fitter–G

A Szu–17UM következő változata, melybe korszerűbb avionika került. 1978-ban repült először, 165 darab készült. Később az eredetileg Szu–17UM gépek nagy részét is átépítették erre a változatra.

Szu–17M4 Fitter–K

Az utolsó, sorozatban gyártott változat, melynek navigációs-támadó rendszere digitális számítógépekre épülő PrNK–54 lett, korszerűbb robotpilótával, Kljon–54 típusú lézeres célmegjelölő/lézertávmérő berendezéssel. Az eddig mozgatható orrkúp fix lett, ez visszafogta a repülőgép teljesítményét hangsebesség felett. 2,0 Machról 1,7-re csökkent a maximális sebesség. A függőleges vezérsík tövében egy ú levegőbeömlő-nyílást alakítottak ki. K–36DM katapultülések kerültek be. A gépek egy részét Szu–17M4R néven felderítő feladatkörre, egy másik részét Szu–17M4P néven légvédelem elleni feladatra optimalizálták. A változat első felszállását 1980. június 19-én teljesítette, 1984-ben állt hadrendbe és 1990-ig 231 gépet építettek belőle.

Exportváltozatok

Szu–20 Fitter–C

A Szu–17UM R–29BSZ–300 hajtóművel szerelt exportváltozata, 45 gép épült.

Szu–22M Fitter–J

A Szu–17M3 sárkánya, R–29BSZ–300 hajtóművel, és a Szu–17M2 fegyverrendszerével, Fon–1400 lézertávmérővel. 272 gépet építettek.

Szu–22M3 Fitter–J

A Szu–17M3 exportváltozata, R–29BSZ–300 hajtóművel. A típus akkumulátorai már nikkel-kadmium akkumulátorok voltak. 12 gép került a Magyar Néphadsereghez. Szu–22UM3-as típus – gyakorlóharci (két kormányos) repülőgép hidraulikarendszerében az előírt 220 bar nyomásértéke a futóművek működtetésekor lecsökkent 130 bar érték alá, amely repülés közben működtette az „Alacsony hidraulika nyomás” jelzőlámpát a veszélyt jelző tablón. Összesen 59 gép épült, közülük néhány KKR-konténerrel felszerelt felderítő.

Szu–22UM3 Fitter–G

A Szu–17UM exportváltozata, R–29BSZ–300 hajtóművel. 9 épült, három került a Magyar Néphadsereghez.

Szu–22UM3K Fitter–G

A Szu–17UM export másik exportváltozata, a felszabadított AL–21F hajtóművel.Összesen 41 ilyen gép épült.

Szu–22M4 Fitter–K

A Szu–17M4 exportváltozata. 166 gép épült.

Papp, Levente: A Szu-17/20/22 Fitter típusváltozatai.

JetFly Federation of American Scientists (FAS) cikke

A Szuhoj tervezőiroda hivatalos honlapja

Wikipedia